Egy nyári este S megkérdezte tőlem, hogy te egyáltalán hiszel valamiben? Elgondolkoztam egy kicsit, aztán rávágtam, hogy igen hiszek, hiszek az emberekben. Láttam az arcán, hogy erre nem számított. Elvégre már egy jó ideje csak azt ecsetelte, hogy mivel én se Istenben, se semmiféle misztikumban nem hiszek, sőt még a tudományban sem, ezért már lassan az emberi mivoltom is megkérdőjelezhető. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy nekem nincs szükségem se Istenben se misztikumokban hinni, a tudományban meg nem is kell, mivel az nem hittrendszerre épül, de láttam, hogy nem igazán érti. Sőt, egyenesen kényelmetlenül érezte magát már a beszélgetés kezdete óta. S mindenben hitt, még annak ellenére is, még annak ellenére is hogy hitrendszerei sok esetben szögesen ellentmondtak egymásnak.

Mármint egyes emberekben, nem? – jött a kérdés

Nem. Minden emberben.

Hogy, hogy minden emberben? Pont most? Éreztem, hogy szavaiban már nemcsak csodálkozás, de egyenesen düh is rejtőzik.

Igen, pont most. Most a legjobban. Mert most muszáj. Most amikor a legszörnyűbb dolgokat csinálják, pont most kell.

Ekkora baromságot rég hallottam. Mind híhetsz bennük, amikor ilyen szörnyűségeket csinálnak. És most nem csak a pszichopata gyilkosról beszélek, hanem az összes többiről is. Az ügyésztől elkezdve a rendörökön át, egészen a belügyminiszterig.

Félelemből és tudatlanságból cselekedtek, vagy éppenséggel nem cselekedtek.

A pszichopata gyilkos is?

Valószínűleg ő is. Felelőmből és fájdalomból.

Nem igaz. Ő állati sötétségből és gyűlöletből.

Egy kissé elbizonytalanodtam. Talán S-nek igaza van. Aztán felmerült bennem a kérdés, hogy a gyilkosnak milyen volt a gyerekkora? Akkor is szörnyűségekét csinált? És ha igen, akkor miért? Mert így született, vagy, mert nem törődtek vele, nem szerették, nem volt, akitől emberséget,-empátiát tanuljon? Erre nem tudtam válaszolni, így nem szoltam semmit.

És most tekintsünk csak el a caracali eseményektől, folytatta S egyre hevesebben. A történelem során elkövetett sok szörnyűség is csupán félelemből, fájdalomból és tudatlanságból született? A koncentrációs táborok is, a Gulag is? És az is, hogy a Földünket a pusztulás szélére sodortuk?

Igen. Legalább is, nagyrészben igen. Ebben viszont tiszta szívvel hittem.

És bizonyítékod is van erre?

Részben igen. Viszont mivel ez egy hittrendszer, az én hittrendszerem, nem kell bizonyíték hozzá. Bár valószínű, hogy ezt már bebizonyították.

Mit?

Azt hogy az megfelelő neveléssel, empátiával, és szeretettel, az emberek nem fognak szörnyűségekét és tudatlan dolgokat elkövetni. Csakhogy nehéz mindenkit így nevelni. Mert sokszor a nevelők se kapták meg ezeket, így nem is tudhatják, hogy mit kell átadjanak a következő generációnak. Így ez a feladat azokra marad akik igenis tudják, hogy mi a jó.

De mi van akkor, ha azoknak akik nem tudják, eszük agában sincs megtanulni? Mi van akkor, ha csakis önző, sokszor pusztító, cselekedeteik érdeklid. Szép szóval hogyan kényszeríted rá az emberekre hogy „jót” és helyeset cselekedjenek? És különben is a jó az relatív.

Tudtam, hogy S-nek részben igaza van, és mégis úgy éreztem, hogy továbbra is muszáj lesz, bennük hinnem. Mert valahogy nem jött, hogy abban higgyek, hogy egy felsőbb mindenható, vagy bármiféle misztikus energiák megoldanának bármit is ebben a világunkban.

Késő éjjel volt már és úgy éreztem, ideje egy pár órát aludnom. Mondtam S-nek, hogy hagyjuk a többit egy következő alkalomra, Mielőtt viszont elbúcsúztam volna tőle eszembe jutott még valami.

Ha mindenki aszerint az egyszerű szabály szerint cselekedne, hogy cselekedetével ne okozzon, kárt se embertársainak se a környezetnek akkor sokkal jobban állnánk.

Azt nem lehet, főleg ilyen esetben nem. Mert erre a szörnyűségre választ kell adni.

Ebben egyetértettünk. Csak abban nem, hogy milyen választ.

Aznap éjjel angyalokkal álmodtam. A két lányt vitték magasba, egyre magasabbra, miközben zokogtak a felhők a román alföld felett.

2018. április 5.-12.

Patakzott rólam a verejték, sokkal inkább a melegtől, mintsem a fizikai megerőltetéstől. Lassan haladtam felfele a félhomályban, meg-meg állva néha, hogy megtöröljem a homlokom. Körülöttem Philodendron-ok, Bromelia-k, Pernambuc-ok (faféle) és Palisander-ek (faféle) szó szerint egymás hegyén-hátán nőttek, egymással harcolva a napfényért, egymás testéből táplálkozva, egymásra támaszkodva. A versengésnek ilyen szembetűnő formáját a természetben csak az amazonászi erdőben láttam eddig. Az Atlanti-parti esőerdőben voltam (Mata Atlântica) Riotól mintegy 250 km-re. A partszakasz, amelynek dzsungelében egyre jobban izzadtam, találóan a Costa Verde (zöld part) névre hallgat, és hemzsegett a meglepetésektől. Mert nem elég, hogy az 500 km-es partot sűrű esőerdő borítja, amely az aranyhomokos strandokat nyaldossa, amelyből mellesleg van vagy háromszáz, hanem ráadásul a dzsungel és a tenger közé szorulva ékeskedik Brazília egyik legfestőibb kisvárosa, Paraty. Ezt választottam bázisnak, a környék felfedezésére. Az eredeti terv szerint ez az utolsó hét arról kellett volna szóljon, hogy a hosszú út fáradalmait kipihenem a homokos parton egy Caipirinha-val a kezemben. De nem véletlen, hogy a fél Dél-Amerikát bejártam, valahogy nem vagyok az a típus, aki egy hétig a parton sütteti a fenekét. Ezt a tevékenységet pontosan egy fél napig sikerült űzzem. Érkezésem másnapján kimentem a homokra és megpróbáltam "kipihenni" az utazás fáradalmait. Egy jót úsztam a meleg Dél-Atlanti Óceánban, és egy pár órát süttetem a fenekem. Dél körül aztán bedobtam egy halat sült krumplival, és inkább a városban sétáltam egyet, mintsem, hogy visszamenjek a partra. Paraty nem hiába szerepel Brazília turistalátványosságai között. A dzsungellel és azúrkék tengerrel körbeölelt város központja teljes egészében megőrizte a gyarmati múltját, autómentes utcái között sétálva az embernek az az érzése hogy a XVII. századba csöppent vissza. Késő estig mászkáltam a fehérre mázolt házak között, és közben eldöntöttem, hogy az utolsó héten is utazni, mászni, kajakozni fogok, mintsem a napon süttetni magam. Eszembe jutottak nagymamám szavai: "fogunk eleget pihenni a sírban". Ezekkel a gondolatokkal feküdtem le aznap este.
Másnap aztán felültem egy helyi buszra és egy közeli faluba mentem, ahol bevágódtam a dzsungelbe. A fentebb leírt izzadásos jelenet ennek az elhatározásnak a következménye volt. Hogy valami célja is legyen a "sétának" és mivel úszni azért csak szeretek, főleg egy meleg azúrkék óceánban, egy pár órányira levő partot néztem ki, amelyet a dzsungelen keresztül gyalog vagy csónakkal lehetett csak megközelíteni. Közel három óra után pillantottam meg a több kilométer hosszú partot, amely teljesen elhagyatottnak tűnt. Alig vártam, hogy a sűrű erdőből kiérve bevessem magam a hullámok közé, így szaporábbra fogtam a járásom. Amint leértem kiderült, hogy bár fentről teljesen elhagyatottnak tűnt a part, nem csak én leszek aznap az egyedüli látogatója. A hullámoktól mintegy 30 méterre a fák között meghúzódva egy tucatnyi házikó sorakozott, és távolabb mintha egy sátorozó helyet is megpillantottam volna egy pár sátorral. Egyelőre viszont minden csendes volt, a házikók, amelyeknek nagy része mintha étkezőként szolgált volna zárva volt és a part homokján is csak én lábam hagyott múló nyomokat. Egy pár óráig az enyém volt a part és az óceán. Dél körül kezdtek szállingózni az emberek, vagy a dzsungelből ahonnan én is érkeztem vagy a sátrak és fakunyhók belsejéből. Kezdett nagyon meleg lenni a napon, így behúzódtam egy éppen kinyílt étkezőbe, megettem egy finom salátát, amit lenyomtattam egy jó hideg sörrel és, miután még egyszer megmártóztam a hullámokban, indultam visszafele a dzsungelen keresztül, hogy elérjem a buszt, ami visszavisz Paratyba...

Mivel másnap ismét valami aktív dologra vágytam, délelőtt kibéreltem egy kajakot és eleveztem a közeli mangrove erdőbe. Eléggé elfáradtam, sokkal jobban, mint gondoltam, igaz, az erdő is jóval messzebb volt, mint ahogy azt a kajakot bérlő "fehérnép" sejtetni próbálta. Azt leszámítva, hogy egy kissé megégtem, egyáltalán nem bántam, hogy a két óra helyett majdnem öt órát vett igénybe ez a tevékenység. Sőt, volt valami hihetetlenül nyugtató abban, ahogy a tükörsima vízen, majdnem síri csendben, órákon keresztül suhantam. Mintha a végtelenbe eveznék, és ugye a végtelennel én nem tudok mit kezdeni, csak megnyugodni.
Délután túl fáradt voltam, hogy valamit is csináljak, így inkább mostam egyet és írtam egy keveset a blogba, amivel már nagyon elvoltam maradva, este meg kinéztem egy falucskát, ahova másnap ellátogattam.

...

A következő napok aztán nagyon hasonlóan teltek. Fél szívvel már otthon voltam, így bár még egyet "sétáltam" a dzsungelben, és utolsó nap Sao Paulo Paulista sugárútján, illetve a baktérítőt is átléptem a "csúnya" Ubatubában, igazából már vártam azt a csütörtöki napot, amikor a repülőm felszáll majd. Illetve pont azért vártam, mert tudtam, hogy ilyen közel van, és ez a hosszú utazásom lassan véget ér. Az utazó "rutinomat" egy pár napon belül felcserélem a mindennapi "rutinjaimra", és ezt a változást mindig egyfajta várakozás előzi meg nálam. Ez olyan kettős érzés, nehéz leírni.
Viszont, amint április 12-én a São Paulo–Guarulhos várótermének ablakán néztem, amint a nap lebukik egy Boeing 747 farok szárnya mögött, tudtam, hogy ide még visszajövök egyszer. A fülledt dzsungelbe, a szeles Pátagóniába és a csábító Rióba, ide ahol a vad természetet még nem zaboláztuk meg, és teljes pompájában tud díszelegni. Ide, ahol az érzékek határai kitágulnak és egyszerre lehet "elvesztődni" a végtelenben és "megőrülni" a zsivajba.

Costa Verde valahol Paraty mellett.

2018. március 31. - április 4.

Valami fura hangra ébredtem. Mintha aszfaltot törtek volna, vagy inkább tűzijátékot lőttek volna fel a közelben. Az első percben nem is csodálkoztam, mert egy nappal ezelőtt a szomszédban levő buli "hajnali" 10-ig tartott. Így egy kis tűzijáték reggelire nem is lett volna olyan nagy meglepetés. Csakhogy, a ropogás túl szabályos volt és 5-10 másodpercenként megszakadt, ahhoz, hogy aztán ismét belekezdjen. Valószínüleg elsápadva fordultam Ruben fele, aki úgyszintén ébredezett, és csak annyit tudtam mondtam neki, hogy baszki ezek lőnek. Ruben álmosan rám nézett, hallgatózott egy kicsit, aztán spártai szűkszavúsággal válaszolt, hogy igen, lehet.
Ez a rövid beszélgetés a "Yes Brasil" Hostel második emeletének 8 ágyas szobájában hangzott el, reggel 7 óra körül, a riói favelák egyikébe.

De, hogyan is kerültem én egy olyan helyre, ahova nemrég még a Brazíliai rendőrség is a katonaság segítségével tudott csak bemenni, és ki is az a Ruben?
A történet egy másik Rióban, az amazonászi dzsungel határán levő R. Brancoban kezdődött pár nappal a leírt események előtt, amikor el kellet döntsem, hogy a légvonalban 3000 km-re levő híresebbik Rió-ba hogyan fogok eljutni. Eddigi utam során elsőbbséget mindig is a szárazföldi és vízi közlekedési eszközök élveztek, ha lehetett, a repülőt csak különleges körülmények között használtam. Most, bár semmilyen különleges körülmény nem volt, mégis egynapi kutatás után egy repülőjegyet és nem egy buszjegyet szorongattam a kezemben. Ez esetben egyszerűen a matematika győzött. Pontosan két hetem volt még a Dél-Amerikai utamból és ebből nem akartam 5 napot (igen 5 napot!) buszon tölteni. Így a házigazdám segítségével aki történetesen svéd volt, sikerült egy repülőjegyre szert tegyek, ami mellesleg fele ára volt a buszjegynek. Morfondíroztam is egy keveset, hogy mennyire könnyű, gyors és viszonylag olcsó lett az utazás, még a viszonylag közeli 90-es évekhez képest is. Repülőjegy lefoglalva így már csak szállás után kellett nézzek. Kisvárosokban és falvakban majdnem soha, de nagyvárosokban szinte mindig előre foglaltam szállást. Rióban és környékén több mint 12 millióan laknak. Valahogy nem volt kedvem 20 kilós hátizsákommal bóklászni egyik hostelből a másikba, így inkább végigrágtam magam az online foglalás időigényes procedúráján. Miután vagy harminc hostel értékelőit végigolvastam, a választásom a fentebb leírt hotel-re esett. Kaptam is egy kisebb fejmosást aznap este a három brazil szobatársamtól akikkel kiültünk az Acre folyó partjára sörözni egyet. Próbáltak győzködni, hogy nem föltétlenül jó ötlet favelában (nyomornegyed) lakni Rióban, és úgy álltában egyetlen városban se, de nem sikerült meggyőzzenek, még a harmadik elfogyasztott sör után se. Két napra rá, amikor a taxisofőr, amellyel a reptérről jöttem, megtagadta, hogy elvigyen a hostelhez, és lényegében a favela aljában kidobott az autóból, annak ellenére hogy az utat már kifizettem, megfordult a fejemben, hogy lehet nem viccelődnek ezek az emberek. A helyzeten nem segített, hogy amint két hátizsákommal cammogtam felfele a meredek úton minden második férfi oldalán, akivel találkoztam, egy-egy stukker díszelgett. Az út egyre meredekebben kanyargott az egymás hegyére-hátára épített emeletes házak között, a homlokomról meg patakzott a verejték. Nem tudtam eldönteni, hogy a 30 fokos meleg, vagy az "ijesztő" favela lakók miatt izzadok ennyire, könnyen meglehetett, hogy igazából mindkettő miatt. Az egyik kanyarban egy ázsiai párt pillantottam meg, amint hátizsákosan lefele igyekeztek. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem ide "tartoznak" és nagy valószínűséggel az általam keresett hostelből érkeznek, mivel a környéken nem úgy nézett ki, hogy több is lenne hasonló szállásból.
Leszólítottam őket, mert kíváncsi voltam, hogy vajon oxigénpalackra is szükségem lesz e az utam során, de kiderült, hogy már majdnem a hostelnél vagyok, csak egy sikátoron kell keresztülvergődjem magam. Ugyanakkor megnyugtattak, hogy a favela teljesen biztonságos, ha mégis valaki belém kötne csak jó hangosan emlegessem a szállásom nevét. Erre szerencsére nem került sor, így tíz perc után megkönnyebbülve léptem át a szállásom ajtaját, ami meglepetésemre igencsak kellemesnek bizonyult. A szobák tiszták voltak, az ágyak kényelmesek, és minden szobához külön fürdőszoba tartozott. A szállás ékköve viszont a tetőtéri konyha és terasz volt, amelyről gyönyörű kilátás nyílt Copacabana-ra és aranyhomokos tengerpartjára. Erre már csak hab volt a tortán, hogy piszokul olcsó és a reggeli az egyik legváltozatosabb volt utazásom során.
A nyolc ágyas szobában öten voltak rajtam kívül, két olasz és három brazil. Megnyugtattak, hogy a látszat ellenére a favella biztonságos, és ha a nyakamban hordom a kártyát, amit a recepciónál kaptam, akkor senki nem fog bántani. Gyorsan letusoltam, és bár nagyon álmos voltam mégis inkább azt választottam, hogy a három brazillal elmegyek ebédelni ,aztán irány vagy Copacabana vagy, amit még jobban vártam, Ipanema.

...

Ahogy ültem a homokos parton és hallgattam a hullámok verését, eszembe jutott Antônio Carlos Jobim és Vinicius de Moraes slágere a "Garota de Ipanema" (Ipanemai lány), amelyet jóformán minden magára valamit is adó művész feldolgozott Sinatrától Madonnáig. Egy régi kedvencem volt a dal, és ha a telefonom nem csücsült volna a "biztonságos" favela szállójában biztosan elindítom, elmerülve melankolikus szépségében. Azon gondolkoztam, hogy az idő múlásával egyre jobban megértem a dalt és azt amit Moares mondott róla: "„...igazi fiatal carioca volt, aranyló tinédzser lány, virág és hableány keveréke, csupa fény és méltóság, akinek látványa szomorú is, mert a vízhez vezető úton magában hordozza a fiatalság mulandó érzését, és a szépségét, amely nem csak a miénk – az élet ajándéka a maga gyönyörű és melankolikus, állandó apályában és dagályában.” Ruben zavart meg gondolatomban, mert egy cariocai (Rio de Janeiro) szépséget vett észre, és szerette volna megosztani az élményt velem is. Végre jó lenne Rubenről is szót ejteni, ha már ennyit említem. Ruben kolozsvári 20 évei végén járó fickó volt és az egyedüli erdélyi akivel utazásom során találkoztam. Az érkezésem napján este találkoztunk, ugyanott volt megszállva ahol én is. Már az első mondat után kiderült, hogy az angolt más nyelvre válthassuk és azt is eldöntöttük, hogy a következő napokban együtt bóklászunk a városban, amit be is tartottunk. Elmentünk a botanikus kertbe, amely az atlanti-parti esőerdő szélén fekszik, felmásztunk a Jézus szoborhoz, amely se a ráfordított időt se a kifizetett összeget nem érte meg, de valahogy délutánra mindig az Ipanemai parton kötöttünk ki. Volt valami varázslatos abban, ahogyan a délutáni fényben a helyiek a labdát rúgták, vagy ahogy az ipanemai lányok fel alá sétáltak a parton. Három éjszaka után szállást cseréltünk és a favelából a központhoz közelebb költöztünk. De bár maradtunk volna a nyomornegyedben, mert a szállás még vizet se vihetett a favelainak, ráadásul jó messze volt Ipanematól. Ennek ellenére jól szórakoztunk és még két napig pont ugyanazt csináltuk, mint eddig. Délelőtt bóklásztunk a városba, délután irány Ipanema, este meg, ha nem voltunk túl fáradtak, belevetettük magunkat az éjszakába.
Öt nap után fájó szível hagytam ott Riót. A dél amerikai nagyvárosok közül az első helyért versenyzett Valparaisoval, de annyira különböztek egymástól, hogy dönteni nem tudtam.
Ruben még maradt, én meg felkészültem a három hónapos utam utolsó állomására, éspedig a Costa Verdére (Zöld tengerpart).

Ipanema

2018. március 28.

Négyen ültünk az autóban, amely már egy jó ideje száguldott a majdnem nyílegyenes úton. A sofőr, és az anyósülésen levő, velem egyidős férfi, hangosan beszélgettek, néha hátra fordulva egy-egy kérdéssel a mellettem levő, jóval csendesebb fickónak. Én kifele bámultam az ablakon, mivel a beszélgetősből jóformán semmit sem értettem. Isten hozott Braziliába, gondoltam magamban. Eddig viszonylag jól boldogultam korlátozott spanyol tudásom ellenére, de volt egy olyan érzésem, hogy itt a kommunikáció nehezen fog menni, mivel portugálul pontosan két tőmondatot sikerült elsajátítsak: Abrigado (köszönöm) és Bom dia (jó napot).
Már a perui-brazil határon kiderült, hogy sem a spanyollal sem az angollal nem fogok sokra menni, amikor megpróbáltam eljutni Rio Brancoba. Logikus az lett volna, hogy egyszerűen felülök egy buszra még Peruban, amely elvisz a 350 km-re levő közel 300 ezer lakosú városba. Elméletileg lett is volna egy busz valamikor délután, csak éppen sehogy se sikerült kiderítenem, hogy honnan és pontosan mikor is indul. Még úgy sem, hogy csatlakoztam egy bolíviai származású, Peruban üzletelő Brazíliában élő fickóval, aki saját bevallása szerint jól beszélt angolul. Gyakorlatban viszont felét, ha értettem annak amit mond, jobb lett volna ha spanyolul beszélünk. De ő mindenképpen ragaszkodott az angolhoz. Mivel annyit sikerült megértsek, hogy ő ezt az utat többször megjárta, ezért rábíztam az átkelés lebonyolításával. Ez abból állt, hogy még a perui oldalon található faluból háromkerekű motorral (Ázsiában tuc-tuc-nak nevezik) elmentünk a határig, ahol lepecsételtettük útleveleinket. Aztán friss ismerősöm, akinek a nevét természetesen elfelejtettem, azt javasolta, hogy ha még aznap elszeretnénk jutni Rio Brancoba az egyedüli megoldás az hogy egy taxit fogadunk, amely "csekély" 6 óra alatt viszonylag olcsón megteszi a 340 km-es távot. Ez a rész volt amit megértettem. Azt már kevésbé, hogy pontosan mennyi is az az olcsó, és azt sem, hogy miért Peru fele indulunk el a határtól. Kellett egy jó 20 perc, amíg valahogy elmagyarázták nekem, a sofőr portugálul és útitársam "angolul", hogy az olcsó ár csakis akkor érvényes, ha magunkon kívül még kapunk két utast, aki ugyanoda tart, mint mi. Első hallásra elég egyszerűnek tűnt az egész, viszont három óra várakozás után lassan kezdtem megkérdőjelezni, hogy aznap eljutok e még Brazíliába.

A helyet, ahol ezt a három igencsak "produktív" órát töltöttem, valamikor sűrű esőerdő borította. Mostanra viszont egy két önálló fán kívül, semmi nyoma nem maradt az egykori átjárhatatlan dzsungelnek. Helyét átvették a banán, mangó és kókuszültetvények, na meg a fától teljesen megkopasztott legelők. Ezeken megszámlálhatatlan Zebu szarvasmarha legelészett, púpos hátukkal egész tájidegennek tűntek ezen a helyen. Útitársam tört angolja szakította félbe elmélkedésem, tudatva velem, hogy indulunk. Igaz csak egy embert sikerült toborozzon ezalatt a három óra alatt, de a sofőr elvállalta, hogy nem pont olcsón, de még tűrhető áron végre átvisz minket Brazíliába. Bevágódtam az autó hátsó ülésére, és még örvendtem is, hogy több embert nem sikerült keríteni. Így legalább nem nyomorgunk hátul, gondoltam felvillanyozva attól, hogy végre úton vagyunk. Örömöm pontosan 112 km keresztül tartott, amíg megérkeztünk az első nagyobb településig, amelynek történetesen a neve Brasileia volt, amely magyarul annyit jelent: hogy "Brazil erdő". Persze erdőnek itt se volt már se híre se hamva, sőt még kapucsukfa ültetvényeket se láttam, amelyre az egész város a XX-ik század elején épült. Itt aztán kiderült hogy járművet kell cseréljünk, és ismét várjunk egy adagot, amíg még akad egy utas, hogy teli legyen az autó. Már szürkülődőt mire elindultunk és még mindig volt közel 250 km Rio Branco-ig, én meg azon filozofáltam, hogy taxisnak lenni nem valami jövedelmező ezen a környéken, figyelembe véve hogy több sofőrt láttam, legalább is aznap mint ahány utast. Az út viszonylag eseménytelenül telt el, azt a rendőrségi ellenőrzést leszámítva, amely alatt bizonyítékot kellett felmutassak arra vonatkozóan, hogy tényleg turista vagyok Dél-Amerikai körúton és nem drogcsempész. A rendőrök egyikének, aki annyira ki volt gyúrva, mint egy testépítő és egy "kalasnyikovot" szorongatott, nem volt elég a rövid beszámolóm eddigi utamról, hanem még a fotóimat és végignézte komótosan és beleturkált a hátizsákomba is csakhogy, hogy meggyőződjön arról, hogy igazat beszélek. Még jó hogy nem hoztam magammal, egy nagy csomag kokacserjét, mert most valami brazil börtön kosztját élvezném az itthoni helyett.
Közel éjfél volt mire megérkeztünk Acre állam fővárosába.

U.I.

A szokásosnál hosszabb szünet a blogon amiatt volt, hogy ezeket a sorokat már itthonról, egy hónap távlatából írom, és hazaérkezésem után szünet nélkül  belevetettem magam az itthoni életbe.

Térkép:

2018. március 25.-27.

Már vagy három órája várakoztunk 2000 méteren a Cusco fele vezető úton. Szemerkélt az eső, így sétálni nem volt kedvem, és a társaság többi tagja is inkább a mikrobuszban ücsörgött. Előttünk egy hatalmas markológép egyengette az utat, és mivel egy kisebb hegy állt az út helyén, ezért úgy sejtettem, hogy ez eltart még egy darabig. Hogy elüssem az időd, elővettem Murakami-nak a "Kafka a tengerparton"-ját. Nagyon megérett már az ideje annak hogy elolvassam, de valahogy mindig kimaradt, pedig Murakami azt ajánlja, hogy többször is olvassuk el, ahhoz, hogy egészében megértsük. De, ahogy ismét elnéztem a hatalmas kotrógépet, ez még a végén összejön mielőtt továbbmennénk. Mármint, hogy többször kiolvassam a 600 oldalas könyvet.
Nem ment könnyen a könyvre való koncentrálás, mivel ismét fáztam. Nem gondoltam, hogy visszajövök az Andok hűvös levegőjére, így meleg cuccaimat jó mélyre tettem a hátizsákba és csak egy esődzseki volt kéznél. Ezzel próbáltam betakarni a csupaszon hagyott testrészeim, miközben azon gondolkoztam, hogy ezalatt a három hónap alatt jóval több alkalommal fáztam, mint ahányszor melegem volt. Erre nem számítottam, amikor az utat terveztem, pedig logikusan elég egyszerű lett volna levonni a következtetést. Nyár ide vagy oda, 2500 méter felett, vagy közel a déli sarkkörhöz nem fogok hőgutát kapni. És nem is kaptam.
...

A kotrógép még négy órán keresztül dolgozott folyamatosan, és már sötétedett, amikorra sikerült az útból egy sávot valahogy szabaddá tenni. Gyorsan kiszámoltam, hogy kb. még négy óra Cuzcoig az út, tehát az aznap biztosan nem tudok tovább menni. De azért jó lett volna, ha legalább internetem van, tudjam megnézni, hogy hol van szabad ágy, mivel nagy kedvem nem volt éjjel hostelről-hostelre járni 25 kiló csomaggal a hátamon. Ez a probléma aztán az első percben megoldódott, ahogy a telefonom jel közelébe került és kezdtek beáramlani az üzenetek. Tudniillik, a hat nap alatt összegyűlt olvasatlan üzenetek között megakadt a szemem egyen, amely az örökös utazó angol ismerősömtől jött egy fél nappal azelőtt. Christian érdeklődött, hogy merre járok, mivel ő éppen megérkezett Cuzco-ba, és ha a közelben járok, adjak jelet magamról. Nemhogy jelet adtam volna, de egyenesen megkértem, hogy foglaljon le egy szobát/ágyat, a hostelben, amelyben meg van szállva, és szóljon, hogy éjfél előtt nem érek oda. 10 perc alatt el is intézte, mialatt a mikrobusz, amelyen ültem valamelyik perui halálúton száguldott az inkák fővárosa fele. Éjfél után futottunk be a Plaza de Armas-ra. Hulla fáradtam estem be a hostel ajtaján, amely szerencsére közel volt, és 10 perc után már mélyen aludtam, annak ellenére, hogy a szoba hőmérséklete ezúttal se volt több 15 foknál.

Másnap reggel Christian-nal együtt megreggeliztünk, én meg úgy döntöttem, hogy még egy pár napot Cuscoban maradok mielőtt ismét buszra szállnék. Nagy hét volt, így megfigyelhettem, hogy hogyan készülnek húsvétra. Ezalatt a két nap alatt levontam a következtetést, hogy biza itt halál komolyan veszik az Úr feltámadását. Volt itt minden. A számomra érthetetlen nagy misétől a katedrálisban, ahol mindenki egy szalma keresztet szorongatott, egészen az éjjeli körmenetig, amelyen lényegégen a százezres város apraja nagyja részt vett.
És ez még csak a nagyhét eleje volt, el se tudtam képzelni, hogy mi lesz húsvét vasárnapján. Christian jól szórakozott ezalatt az idő alatt, az angolokra oly jellemző cinikussággal, és sötét humorral kommentálta az eseményeket, miközben végigmutatta nekem, hogy hol lehet jól és olcsón enni, én meg elvittem egy pár Cuzcoi látványossághoz, amelyeket fura módon nem ismert. Majdhogynem vonakodva indultam Cuzcoból tovább, olyan jól szórakoztunk. Viszont itt volt az ideje hogy eljussak Braziliába.

Cuzco-i körmenet

2018. március 22.-24.

Sikerült végre elszundítsak a hideg és eső ellenére. Nem emlékszem, hogy álmodtam e valamit, de arra ébredtem fel, hogy Alex hangosan mondogat valamit. A hangjából érezhető volt az izgalom, még így, félálomban is. Hogy pontosan mit mondogat, azt nem sikerült kiszedjem, mert, hogy a csónak motorzaját tompítsam betettem a Game of Thrones filmzenéjét, arra aludtam el. Még mindig ment, tehát mindenképpen egy óránál kevesebb lehetett. Ez volt az első gondolatom mire kinyitottam a szemem. Először meg voltam győződve, hogy álmodom, mivel a látómezőmben mintegy 200 m távolságban egy nagymacska meredt a csónak fele. Kikaptam a fülhallgatót a fülemből, és akkor értettem meg, hogy Alex mit ismétel folyamatosan. Jaguár, jaguár, jaguár mondogatta szakadatlanul. Egy hatalmas hím volt és látványától egyből kiszökött az álom a szememből. A termetes cicus lassan sétált a folyóparton meg-meg állva a zuhogó esőben, csak, hogy mindannyiszor felénk fordítsa fejét. Látszott, hogy egyáltalán nem siet, mint aki tisztában volt vele, hogy itt és most ő a dzsungel ura. Megfordult a fejemben, hogy biza jó lenne lencsevégre kapni, elvégre jaguárt nem mindennap fotóz az ember. Viszont, hogy megvédjem az esőtől a fotógépem jó mélyre tettem a hátizsákomban, így fennállt annak a valós veszélye, hogy amíg a zsákban kotorászok, addig a dzsungel ura szépen lelép. Így inkább elmerültem a helyzet szépségében ezúttal kamera nélkül. Ettől a találkozástól aztán nem jött többet álom a szememre, így én is a partot figyeltem kecsua idegenvezetőnkkel egyetemben. Több jaguár nem került utunkba, viszont egy tucatnyi kajmán mellett hajóztunk el, amelyek a homokos parton mosatták hátukat a zuhogó esőben. "Sütették a hasukat",  akartam írni, de aztán eszembe jutott, hogy aznap a napot még nem láttuk.
Alex javaslatára az utolsó két kilométert a táborhelyig a szárazföldön tettük meg, mivel megvolt győződve, hogy újabb érdekes élőlényekkel találkozunk a sűrűben. E helyett térdig érő vízben gázoltunk az elárasztott erdőben, és a fél milliárd szúnyogon kívül, még, egy igencsak gyakori, dzsungel galambot se sikerült utunkba ejtenünk. Ezzel a fáradsággal akár úszhattunk volna is a táborig, gondoltam mosolyogva, amint az utolsó négyzetcentiméternyi száraz felületem is a víz martaléka lett. De végre megérezhettem, hogy milyen esős évszakban a dzsungelben. Minden pillanatát élveztem, és különben is aznap zuhogó esőben, délben az esős évszak közepén JAGUÁRT láttam. Alex szerint ennek kb. 10% volt az esélye, hogy bekövetkezzen.

...

A tábor egészen takaros volt, a folyótól nem messze egy tisztás közepén, és teljes egészében Matsigengák működtették. Ez, azon egyszerű oknál fogva azért lehetett, mert őslakos indiánokon kívül senkinek nincs joga tábort működtetni a nemzeti park területén. A két napi járásra levő falúból minden évben egy család leköltözik a táborba és tesz vesz az olyan turisták körül/után, mint én. Megfordult a fejembe, hogy biza irtó vagány lenne meglátogatni őket saját falujukban, de kiderült, hogy oda csak különleges engedéllyel lehet, és különben is nem az Indiana Jones-féle élményben lenne részem. Alex elmesélte, hogy még őt is meglepte, hogy mennyire szegényesen élnek, amikor turistavezető tanonc korában kénytelen volt egy hónapot önkénteskedni ott.
Elég fáradtan feküdtünk le, de én csak örvendeni tudtam, hogy végre láttam amint a dzsungel megmutatja a foga fehérjét.
Másnap ragyogó napsütésre ébredtem, és már alig vártam, hogy ismét bevessük magunkat a rengetegbe. Egy közeli tó volt a cél, ahol egy óriásvidra (Teronura brasiliensis) család tanyázott. Az óriásvidrák veszélyeztettek, alig egy pár ezer van belőlük, ezért különlegesen ügyelni kell, hogy ne zavarjuk jelenlétünkkel. Csakhogy az óriásvidra másképp gondolta ezt, és amint a motor nélküli csónakba beültünk az egész család odaúszott és kíváncsian meresztették felénk fejüket, alig egy pár méterről. Jól megzavartak minket a nem zavarásba.

...

A következő nap elkezdtük utunkat kifele a nemzeti parkból. Az eredeti terv szerint én egy pár óra csónakozás után elválok a társaság többi tagjától és egyedül fojtatom tovább utamat Brazilia felé. Azonban a falúban (Boca Manu), ahonnan egy másik csónakra kellett volna átszálljak, csónaknak se híre hamva, mi több, senki nem is tudta megmondani, hogy mikor lesz. De hát az utazási irodában azt mondták, hogy nagyon könnyen lehet majd innen csónakot kapni, magyarázkodtam Alexnek, elvégre ez volt az egyik ok, amiért a Manu nemzeti parkok választottam. Hogy "könnyen" tudjak eljutni Brazíliába. Láttam rajtam, hogy elég kényelmetlenül érzi magát. Összekérdezte a tanya lényegében minden lakóját, de nem járt több sikerrel, mint én. Aztán telefonált egyet, hogy megtudakolja az utazási iroda tulajdonosától, hogy most mi legyen. Innen kezdve még kényelmetlenebb lett a helyzet, mivel a tulaj mindenáron több pénzt szeretett volna tőlem a visszaút miatt. Mondtam neki, köszönöm inkább itt maradok akár egy hétig is ha kell, de én biza többet nem fizetek egy sol-t (perui pénz) se, főleg hogy Cuscoban szépen a szemembe hazudott. A hely nem lehetett a legbiztonságosabb, mert erre erősen megijedt, mind Alex, mind a telefon túlsó végén levő nőszemély is, és könyörögni kezdtek, hogy ne maradjak ott, nem kell fizessek semmit csak menjek szépen vissza Cuscoba. Na persze, nem azért mert, nagyon aggódtak az épségem miatt, hanem inkább azért, mert nem mutatott volna valami jól, ha egy "nyugati turistának" valami baja esik miattuk.

Nagy duzzogva visszaültem a csónakba a társaság mellé. Ha nem "csak" három hónapra jövök Dél-Amerikába, hanem mondjuk egy évre, mint az izraeli párocska, biztosan ott maradok addig, amíg kerül egy csónak, amely tovább visz Brazilia fele. Csakhogy nem volt ennyi elvesztegetni való időm ,főleg hogy a falu se volt valami érdekes és elég készpénzem se volt ennyi időre.
Így aztán kénytelen voltam a társaság többi tagjával tovább folytatni utam vissza Cuscoba, és onnan majd egy busszal eljutni a brazil határig. A franc enné meg, pedig már minden meleg cuccomat a hátizsákom aljára pakoltam, gondoltam mérgesen.
De ahogy a napsütésben elindultunk és ismét a dzsungel fele kanyarodtunk egyből elmúlt a bosszúságom és örvendtem, hogy még egy napig láthatom. Aznap éjjel a tapíros (lásd az előző bejegyzést) táborban aludtunk. Másnap korán keltünk, mert Cusco igencsak messze volt, de már csak egy pár órát hajóztunk felfele, utána négykerekűre váltottunk.

Ahogy dél körül kiszálltam a csónakból, még egyszer hátrafordultam, hogy elbúcsúzzam a dzsungeltől. Hosszasan néztem ködbe vesző sűrűjét, amely felett már gyülekeztek az eső felhők.
Később még érintettem a szélét, és az útról is megpillantottam egy pár alkalommal, de az már közelről sem volt olyan, mint elvesztődni sűrűjében, hallani éjszakai szuszogását és beszippantani bódító illatát. Csak az a fránya illata ne lenne...

Térkép:

2018. március 19-20.

Van valami mély, ösztönös érzés, amit a dzsungellel azonosítottam már első pillanatban, amint beléptem sötét rengetegjébe, még Bolíviában. Nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mi, és mi okozza, de olyan érzésem támadt ott, hogy itt mindent lehet, nincs tabu, nincs fék, csak a puszta ösztönök irányítanak. Hasonló érzéseket vált ki az emberből.
Ezen filozofáltam, amint ötöd magammal késő délután egy homályos ösvényen botorkáltam, ezúttal a perui dzsungelben. A cél egy, a dzsungel közepén levő, vadles volt, ahol terv szerint éjszakázni fogunk meglesve az előtte levő agyagos mocsarat látogató vadvilágot. Ide az állatok azért járnak, hogy táplálékukat kiegészítsék a szükséges ásványi anyagokkal. Magyarul agyagot esznek, nekünk meg, ha szerencsénk van, akkor azt a "nemes" cselekedett sikerül meglessük.
A csapat két párocskából, amelyek hál'Istennek nem turbékoltak túlságosan, Alexből, a kecsua vezetőnkből és jómagamból állt. A társasággal előző nap hajnalán találkoztam, amint éjjel két órákkor felültem a mikrobuszra és elindultunk a jó 500 km-re levő Manu nemzeti park fele, majdhogynem szó szerint árkon bokron keresztül. Az árok ez esetben a Madre de Dios (az Úr anyja) és a Manu folyó volt, amelyen másfél napot csónakáztunk lefele, illetve felfele, a bokor meg a, úgyszintén nemzeti parkhoz tartozó felhőben úszkáló, köderdő volt. A "bokron" való átkelés volt előbb, amely során több alkalommal is megálltunk, hogy megfigyeljük az erdő vadvilágát. Mire leértünk első éjszakai szállásunkhoz számtalan madár, köztük többfajta tukán, a vörös szirtimadár (Peru nemzeti madara) és gyapjas majmok seregeinek látványával lettünk gazdagabbak. Másnap ismét korán keltünk, de mégsem kettőkor, és mintegy másfél órai autókázás után elértünk a folyót. Itt elbúcsúztunk sofőrünktől és kaptunk helyette egy kapitányt, és egy másodtisztet, aki Matsigenga lévén igazi amazonászi őslakos volt, és fura módon mindenki Guacamole-nak szólította. Az egész társaságból őt találtam a legérdekesebbnek. Alacsony, szikár 30-as évei elején járó férfi volt, aki mezítláb ugrált ki be a csónakból akárhányszor kikötöttünk, és bár sokat nem beszélt, szemében ott volt a dzsungel minden titkával együtt.

A két párocska és jómagam a Madre de Dios előtt	Folyópart dzsungellel

De vissza a vadleshez. Már majdnem besötétedett, amire megérkeztünk aznapi "szálláshelyünkre", egy körülbelül 10 méterre magasodó tetővel ellátott placchoz. Gyorsan bebújtunk a magunkkal hozott szúnyoghálók alá, és onnan bámultuk a mocsarat. Mivel annak semmi értelme nem volt, hogy mindnyájan ébren legyünk, felváltva "őrködtünk" 10 percenként megvilágítva az ingoványt, remélve, hogy a szúnyogokon kívül valami más is "lencsevégre" kerül. Az őrködést én kezdtem, de amíg a váltásom tartott, semmi nem akaródzott megmutatkozni. Mivel még korán volt, a következő váltást is végigvártam, de mivel semmi se történt lefeküdtem, feladva, hogy ezen az éjjelen valamit is lássak. Alig aludhattam el, amikor arra ébredtem, hogy Roy, az izraeli párocska férfi tagja, engem szólítgat. Amint ráeszméltem, hogy hol is vagyok, rápillantottam a mocsárra, amelyet már valaki a társaságunkból megvilágított. Először nem akartam hinni a szememnek, kellet egy pár másodperc, amint feldolgoztam mit is látok. Egy megtermett tapír szürcsölgette az agyagos vizet, fittyet hányva a rávilágító elemlápákra. Hamar kiment az álom a szememből, és az éjszaka hátralevő részét a vadvilágnak szenteltem. Még vagy négy tapír látogatta meg a mocsarat, és egy alkalommal még egy tetemes kígyót is sikerült megfigyeljünk a közeli fák egyikén.

Ezek azok a pillanatok, amikor nagyon bánom, hogy a jó objektívemet otthon hagytam.

A fehér éjszaka után eléggé kábultan ültünk vissza a csónakba. Alig, hogy elindultunk eleredt az eső, és nagy meglepetésemre nem kellemes meleg cseppek mosták arcom. Mintha novemberi esőben hajókáztunk volna olyan hideg lett hirtelen. A dzsungel egy egészen más arcát mutatta, olyat amilyenre nem számítottam. A hideg eső szép lassan átszivárgott a magamra tekert műanyag takarón, csurom vizes lettem én meg vacogtam, annyira fáztam. És még volt vagy öt óra, amíg elérünk aznapi szállásunkhoz. Az előző éjszaka miatt el-el szundítottam, de a hideg és ázott bőröm minduntalan megébresztett. De nem én voltam csak így, a társaság többi tagjának se feküdt a helyzet. Egyedül Alex bámulta a partot rendületlenül, hátha valami vadvilág megmutatkozik a cudar idő ellenére. Saját bevallássá szerint esős évszak révén, és főleg ilyen zuhogó esőben az esélye, hogy valamit lássunk elég csekély. De ennek ellenére ő le nem vette a szemét a partról.
És mennyire jól tette...

2018. március 12-18.

Cusco mindenképpen bekerült a kedvenc Dél-Amerikai városaim közé, már az első napok után. És ez, az amerikai és izraeli turista hordák, és fagyos hostelek ellenére. Merthogy Cusco egyszerűen szép. A hegyek közé beszorult város számtalan gyarmati épületével, tiszta utcáival, tágas tereivel és inka örökségével, olyan hely, ahol az ember akaratlanul is több időt szeretne tölteni. Már érkezesem után eldöntöttem, hogy a két háromnaposra tervezett munkát, amivel Rurrenabaque-ban elmaradtam, itt fogom befejezni. Bejelentkeztem a hostelbe, amiről kiderült, hogy lényegében egy 3 szobás ház, és elindultam körülnézni a városba és keresni egy helyet, ahol nyugodtan tudok dolgozni. Tudniillik, a szobám aligha lett volna alkalmas ilyesmire, mivel Bolíviához hasonlóan itt se ismerték a fűtést, és úgy általában a meleg szoba fogalmát. Egy kis nyomozás után és a vendéglátóm segítségével végül egy kis könyvtárban kötöttem ki, amelynek olvasótermében nyugodtan befejeztem három nap alatt a cikket. Az otthoni szokásos rutint követtem ezalatt az idő alatt. Reggeli után könyvtár, utána egy órás ebédszünet, aztán egészen hatig ismét könyvtár. A napot minden este sétálással zártam. A macskaköves utcákon bolyongtam, és megpróbáltam felfedezni azt az épített inka örökséget, amely túlélte az idők viharát. Általában ez kimerült azokból a megmaradt falrészletekből, amelyekre a spanyolok új épületeket emeltek a régi templomok és paloták helyére. De az a kevés, ami megmaradt éppen elég volt ahhoz, hogy el lehessen képzelni azt a csodát, ami Cusco lehetett az inka birodalom fénykorában. Ugyanis, ha van valami, amihez az inkák igazán értettek, az a kőműves munka volt. A tonnás kövek úgy voltak, és vannak még ma is, összeillesztve, hogy egy hajszálat nem lehetett közéjük betenni. És mindezt legjobb esetben is bronz eszközökkel igavonó állatok nélkül.
...
Amint befejeztem a cikk írást, gyorsan meglátogattam egy pár templomot, köztük az inka birodalom legfontosabb temploma helyén épült Santo Domingo kolostort, és elnéztem az Inka múzeumba is. Egy kissé szomorú volt megállapítani, hogy mily kevés maradt az egykor virágzó birodalomból. A falakon és egynéhány régészeti lelten kívül nem sok. Az aranyból, amiről az inkák annyira híresek voltak, és az isteneknek szántak, mára már nem maradt jóformán semmi. Illetve maradt, csak éppen Andalúzia templomait és kolostorait díszíti manapság, átformálva egy másik isten dicsőítésére.

Cusco - Plaza de Armas	Inka kőművesség

A köd lassan felszállt és végre elém tárult az, amire már vagy két órája vártam. Nem én voltam az egyedüli, a hegyoldalon, ahol ültem még legalább 200-300 ember várt ugyanarra. A fülhallgatóban Fatoumata Diawara ment már egy jó ideje. Elég fura volt afrikai zenét hallgatni egy ilyen helyen, de valahogy most erre volt kedvem. Amint teljesen kitisztult, és Machu Pichu teljes dicsőségében elém terült nem tudtam megállni, hogy fel ne tegyem magamnak a kérdést, hogy tényleg ez a pillanat e az utazásom fénypontja. De már tudtam is a választ, hogy nem, meg közelről sem. Mert Machu Pichu tényleg szép és különleges, a sziklára épült romok a féléje tornyosuló Huayna Picchu csucsával igencsak szemet gyönyörködtetőek. De a napi 4000-5000 turista, amelyeket 30-40 busz szállít a turistavárossá nőtt, szemetet áruló faluból a romok bejáratáig, valahogy mintha a lelkét szívnák ki az inkák elfelejtett városának.

Ami különlegessé teszi Machu Pichut az jóval inkább a története. A tény, hogy a spanyoloknak nem sikerült megkapják és kifosszák, hogy pontos célja még most is megossza a tudósok véleményét, hogy pontosan miért is veszett feledésbe majdnem 400 évig, mind hozzájárul a hely misztikusságához. Tibi barátomnak lehet igaza van. Ő ugyanis, ha kéne választani, inkább a múltba menne vissza, mint a jövőbe előre. Most biza én is ezt választottam volna, hogy eredeti pompájában, a turistahordák nélkül lássam Machu Pachut.
...
Az út odáig viszont majdnem olyan érdekes, ha nem érdekesebb volt, mint maga a hely. Főleg, ha valaki, mint ahogyan én is, olcsón próbál eljutni a romok lábánál elterülő Aguas Caliente-ig. Cuscoból hat óra buszozás után, egy 4000m-es hágón és egy őrült utolsó 30 km után, amely során az embernek több alkalommal is halálfélelme kerekedik, az 500 méteres szakadékok és őrülten vezető sofőr miatt, megérkezik az igencsak lehangoló nevű Hidroelectricához. Innen, ha az ember nem akar a méregdrága vonattal menni, már pedig én egyetlen turistát se láttam, aki akart volna, nyolc kilométeres gyaloglás következik egy gyönyörű völgyben köderdővel (2000 m feletti örökzöld erdő) körülvéve.

Ha lehet, a visszafele út aztán még érdekesebbre sikeredett, mint az odaút. Tudniillik a természet úgy döntött, hogy amíg én Machu Pichut látogatom, addig elsodorja az utat egy szép földcsuszamlással. Ez azt jelentette, hogy miután ismét legyalogoltam a  nyolc kilométert, vártam pár órát századmagammal, amíg egy mikrobusz, ami a völgyben rekedt, elvitt a földcsuszamlás helyéig. Ott átgyalogoltunk a sárrengetegen és a túloldalán felültünk. Ez a "kis" csúszás azt eredményezte, hogy éjfélkor értem vissza a jégveremmé vedlett szobámba és foghattam neki pakolászni, mert mér aznap éjjel, egész pontosan 2:45 perckor a Plaza de Armas-on (Cusco főtere) kellett legyek, hogy elkapjam a buszt, ami másodszorra elvisz a "zöld pokolba", ami számomra inkább hasonlított a paradicsomhoz, mint a pokolhoz a sok csipkedő lény ellenére.

Köderdő - Machu Pachu felé	Ez nem igényel szöveget

Térkép:

2018. március 7-11.

Amint kiszálltam a repülőből, jól arcon csapott a nyirkos hideg altoplanoi levegő. A fenne enné meg, gondoltam, jobb lett volna a jó forróságban maradni, ahelyett, hogy megint feljöjjek ide. De túlságosan érdekeltek az inkák és elődeik ahhoz, hogy kihagyjam őket, és sajnos azoknak nyomai majdnem mind az altoplano ritka levegőjén vannak. Különben, a legnagyobb bajom nem a magassággal, hanem azzal volt, hogy itt majdnem négyezer méter magasan a fűtésről nem igazán hallottak, annak ellenére sem, hogy éjjel alig emelkedik a hőmérő higanyszála zéró fok fölé. De az is lehet, hogy igen, csak éppen én szálltam meg rosszabbnál rosszabb hostelekben. Persze ez az elméletem megdőlni látszott, amikor La Paz egyik jobb hostelének szobájába beléptem, és olyan hideg fogadott, mint egy jégveremben. Pedig pont azért jöttem ide, mert a legjobbak közé tartozott. Elővettem a hálózsákom, a cicanadrágom és felkészültem egy fagyos éjszakára. Legalább volt forróvíz és az étterem is tűrhető volt, ami a hétemeletes hostel felső szintjén kapott helyett.
Másnap egész nap esett az eső, így azon kívül, hogy sétáltam egy rövidet a központban és megterveztem az elkövetkező hetet, nem is csináltam semmi mást. A következő nap viszont Tiwanaku-t terveztem be, az első andoki birodalom fővárosát, amely mintegy 1000 évvel az inkák előtt a Titicaca tó közelében alakult ki. Később, hogy legitimálják hatalmukat az inkák, a tiwanakuiak leszármazottainak tekintették magukat. Mintha ismerős lenne valahonnan ez a "legitimáljuk hatalmunkat" politika.

A szervezett kirándulásokból egyelőre elegem volt, így helyi mikrobusszal mentem a két órányira levő régészeti lelőhelyhez. Különben, valamikor ebben az időben vettem észre, hogy megszoktam Dél-Amerikát. Már nem szorongtam, amikor egy új helyre kellett menni, vagy éjszakai buszozásra szántam fejem. Nem zavart, ha nincs szállásom, vagy, ha helyiekkel kell utazzak. Az ismeretlenből ismerős lett és ezzel eltűnt a félelmeknek nagy-része is.
...

Tiwanakuba érve világossá vált, hogy miért választották majdnem 2000 évvel ezelőtt pont ezt a helyet városalapításra az itt lakok. A város közel feleúton fekszik a Titicaca tó és az Illimani (szent hegy) között, egy széles völgyben, amelynek mikroklímája bőséges termést biztosíthatott annak idején. A tóból hal, a hegy lejtőiről vadállatok és láma, a völgyből burgonya, kukorica, kinoa (rizshez hasonlítható a legjobban) és paszuly biztosították az élelmiszer többletet, amely lehetővé tette, hogy elég emberi erő felszabaduljon birodalom építésre.
Jó négy órát töltöttem a helyszínen, amelynek fénypontja a nap kapuja volt. A kapun található ikonográfiák teljesen lenyűgöztek, még úgy is, hogy a maga a kapu jóval kisebb volt, mint ahogy képekről sejteni lehet.
Visszafele egyszerűen leintettem egy mikrobuszt és a LaPaz-ba tartó helyiekkel együtt elvitettem magam a legközelebbi siklóig. Buszozás alatt jöttem rá, hogy bár egyáltalán nem zavar már helyiekkel utazni, azért ha büdös emberek vannak közelemben, az még mindig elég negatív reakciót vált ki belőlem.

Félig sülyesztett templom	Nap kapu

Másnap buszra ültem, mert a cél Copacabana volt. Mielőtt még mindenki izgatott lenne leszögezném, hogy ez nem az a Copacabana, amely Rióiban található és hemzseg lengén öltözött lányoktól, hanem a Titicaca tó partján levő, még az inkák által alapított nyirkos levegőjű város. Meglepetésemre, a város mégse volt tele zavarodott turistákkal, akik a lengén öltözött lányok után kutakodtak 3800m magasan, hanem olyanokkal, akik a nap szigetét jöttek meglátogatni. Tudniillik, az inka legenda szerint Manco Cápac, az első inka, és Cusco alapítója a nap és a hold gyereke, ezen a szigeten bukkant elő egy barlangból. Szándékosan nem használtam a született szót, mert az inka legendákban ilyenről szó sincs.
A város különben Bolívia egyik legnagyobb zarándokhelye, ahova évente több tízezer ember érkezik, hogy segítséget kérjen a copacabanai szűztől. Emiatt az utcákon lényegében angolszász rövidnadrágos vagy hippi turisták keveredtek idős tradicionális kosztümben öltözött zarándokokkal. Elég érdekes képet festett az egész.

A sziget látogatását érkezésem másnapjára terveztem, addig is szétnéztem a turista szemetet áruló üzletekkel teli városkában, estefelé meg felmentem a kálváriának nevezett hegyre, ahol a zarándokok vagy gyertyákat gyújtottak, vagy kavicsokat helyeztek el a szűz szobránál, mindenféle jót remélve.
Következő nap felültem egy turistákkal teli hajóra, amely olyan lassan hajózott a sziget felé, hogy szent meggyőződésem volt, hogy úszva hamarabb odaértem volna. De legalább a sziget tetszett. Nem volt rajta egyetlen motorizált jármű sem, a földművelést még ősi módszerekkel művelték, és még egy-két inka rom is megmaradt, annak ellenére, hogy a spanyolok mindent megpróbáltak, hogy eltüntessék még a nyomokat is.
Az egyetlen bosszantó dolog az volt, hogy a sziget északi részét nem lehetett meglátogatni, valami észak-dél konfliktus eredményeképpen, amelynek természetesen a pénz volt az oka. A dél közelebb lévén Copacabanahoz bőségesen részesült a turisták gazdag erszényéből, míg az északnak nem jutott majdnem semmi. Így aztán azok fellázadtak és lehetetlenné tették minden délről érkezőnek, hogy eljusson északra turistákat beleértve. Hogy ez hogyan segített a helyzeten, nem tudtam eldönteni, de lehet nem is kéne gondolkozzam rajta. Emberi konfliktusokban logikát keresni nem érdemes.

Visszafele a feleredő szél ellenére inkább a hajó fedélzetét választottam, mintsem a zsúfolt kabint, és az út alatt megpróbáltam eldönteni, hogy tényleg jobb lett volna e úszni, mintsem ezzel a csiga lassúságú hajónak nem nevezhető járművel jönni.

Másnap buszra ültem és majdnem egy hónapi tartózkodás után elhagytam Bolíviát. Azt a Bolíviát, ami feleannyira volt szegény, mint ahogyan híresztelték, és ugyanakkor kétszer olyan jól éreztem magam itt, mint ahogyan belépéskor számítottam.

Copacabana	A nap szigete

Térkép:

2018. március 5-6.

Amikor már a második másfél méteres varánusz miatt kellett padlóféket nyomjon sofőrünk, kezdtem remélni, hogy az anakondával birkózó jaguár látványa még a végén valóvá válik. Az autóban hatan voltunk és a bolíviai pampás fele tartottunk, ami lényegében egy állátoktól hemzsegő jó nagy "mocsár". Már, hogyha hinni lehetett Laurának, az utazási iroda menedzserének, aki nagyon győzködött, hogy megéri elmenni, és pedig lehetőség szerint az általa vezetett társasággal. Még egy jó másfél óra volt, amíg elértünk a "mocsár" széléhez, ahol négykerekű járművünket csónakra cseréltük. Épp elég idő ahhoz, hogy megismerkedjem úti társaimmal, három aranyszőke svéd és egy barna francia lánnyal. A három szőkeség épp, hogy megért tizenkilenc tavaszt, amikor úgy döntöttek, hogy líceum után eljönnek egyet Dél-Amerikába. Az érettségit így kell megünnepelni kérem szépen, gondoltam, igaz az én Marosvölgyi/Retyezátos túrám se tűnt olyan rossznak annak idején. Annak örvendünk ami éppen van, és akkor éppen az volt. És biza örvendtünk is, hogy vége annak a fránya érettséginek, Dél-Amerika ide vagy oda.
De, szokás szerint, ismét elkalandoztam, térjek csak vissza a három szőkeségre. Nagy élvezettel mesélték kalandos buszozásukat Rurrenebaque-ig, amely alatt több alkalommal úgy érezték, hogy élve nem ússzák meg ezt a halál utat. Ennek ellenére annyira vidámak voltak, valószínűleg, hogy túlélték az utazást, hogy most már bántam hogy repülővel jöttem és nem busszal a halál úton.
...
A mocsár szélén csapatunkhoz csatlakozott még egy ausztriai párocska és egy ír tanár bácsi is, illetve lehagytuk sofőrünket és kaptunk helyette egy kapitányt. Bepakoltunk a csónakba és még vagy öt másik csónakkal együtt elindultunk felfedezni az elöntött terület állatvilágát. Érdekes, hogy a növényvilág senkit se érdekelt, mindenki lényegében öt dologra volt kíváncsi: kajmánra , anakondára, rózsaszín delfinre, pirájára és jaguárra.
Ebből az ötből a harmadikat, vagyis a rózsaszín delfint, alig 20 perccel az indulásunk után sikerült is lencse végre kapni, amint komótosan a hátát mutogatva fel alá úszkált a szűk csatornában. Idegenvezetőnk szerint, akinek a nevét természetesen megint elfelejtettem, ilyenkor a piráják fejvesztve menekülnek így akár úszkálhatunk is a delfinekkel, ha kedvünk tartja. Éppen mondani akartam, hogy akár piráják jelenlétében is úszkálhatunk, mert, ha éppen nem ívnak vagy nincsenek kiéheztetve, ami az esős évszakban igencsak valószínűtlen, nem fognak egészséges emberekre támadni, de aztán mégis jobbnak láttam nem okoskodni, mert még engem dobnak be piráják közé a legelső adandó alkalommal. Úszni viszont még a delfinek jelentétében se volt kedve senkinek, így tovább "eveztünk" szűkebbnél szűkebb csatornákon mindenféle állat után kutatva. Láttunk egy szekérnyi búbostyúkot - hoacin (Opisthocomus hoazin) számos vízimadárral együtt, összefutottunk két zaklatást nem igazán kedvelő kajmánnal, és még egy lajhár is megmutatkozott késő délután.

Hoacin (Opisthocomus hoazin)	Talán pápaszemes kajmán (Caiman crocodilus)

Este korán volt a lefekvés, mivel reggel napfelkelte nézés volt programban a mocsár közepén. Hogy ez kinek volt az ötlete, el nem tudtam képzelni. Hajnalban ugyanis napfelkeltét nézni a mocsár közepén olyan, mintha bekennénk magunkat barbecue szósszal és lezserül kiülnénk az afrikai Serengeti nemzeti park közepére. Csak épp itt nem oroszlánok fognak minket megenni, hanem szúnyogok. És biza nem is tévedtem sokat, mert hajnalban, amint megállt a csónak a toxikus mennyiségű szúnyogirtó ellenére nem győztem csapkodni a szúnyogokat az arcomról. A szemtelenek még az ingen és a nadrágon is megpróbáltak keresztülszúrni, csakhogy egy kis vérhez jussanak. De azért a napfelkelte nem volt rossz, azt meg kell hagyni.
Mivel én csak másfél napra fizettem be és a csoportom kettő és félre, ezért reggeli után csoportot váltottam, akikkel, mielőtt visszaindultunk volna, még elmentünk, hogy a rózsaszin delfinekkel úszkáljunk egyet. Ebből végül az lett, hogy igaz ugyanabban az öbölben úsztam, mint amelyben delfinek is voltak, de ezt csak igen nagy túlzással nevezném delfinekkel való úszásnak. De a víz az jó meleg volt, sütött a nap, így panaszkodásra nem volt okom.
...
Délután időben értünk vissza Rurrenebaqueba a torenciális eső ellenére, ami közben ránk szakadt, és miután meggyőződtem hogy a laptopomat senki nem tulajdonította el az utazási irodából, ahol 2 napja hagytam, rohantam ki egy csapat izraelivel a reptérre, hogy elérjem a repülőt vissza LaPaz-ba.