Egy nyári este S megkérdezte tőlem, hogy te egyáltalán hiszel valamiben? Elgondolkoztam egy kicsit, aztán rávágtam, hogy igen hiszek, hiszek az emberekben. Láttam az arcán, hogy erre nem számított. Elvégre már egy jó ideje csak azt ecsetelte, hogy mivel én se Istenben, se semmiféle misztikumban nem hiszek, sőt még a tudományban sem, ezért már lassan az emberi mivoltom is megkérdőjelezhető. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy nekem nincs szükségem se Istenben se misztikumokban hinni, a tudományban meg nem is kell, mivel az nem hittrendszerre épül, de láttam, hogy nem igazán érti. Sőt, egyenesen kényelmetlenül érezte magát már a beszélgetés kezdete óta. S mindenben hitt, még annak ellenére is, még annak ellenére is hogy hitrendszerei sok esetben szögesen ellentmondtak egymásnak.

Mármint egyes emberekben, nem? – jött a kérdés

Nem. Minden emberben.

Hogy, hogy minden emberben? Pont most? Éreztem, hogy szavaiban már nemcsak csodálkozás, de egyenesen düh is rejtőzik.

Igen, pont most. Most a legjobban. Mert most muszáj. Most amikor a legszörnyűbb dolgokat csinálják, pont most kell.

Ekkora baromságot rég hallottam. Mind híhetsz bennük, amikor ilyen szörnyűségeket csinálnak. És most nem csak a pszichopata gyilkosról beszélek, hanem az összes többiről is. Az ügyésztől elkezdve a rendörökön át, egészen a belügyminiszterig.

Félelemből és tudatlanságból cselekedtek, vagy éppenséggel nem cselekedtek.

A pszichopata gyilkos is?

Valószínűleg ő is. Felelőmből és fájdalomból.

Nem igaz. Ő állati sötétségből és gyűlöletből.

Egy kissé elbizonytalanodtam. Talán S-nek igaza van. Aztán felmerült bennem a kérdés, hogy a gyilkosnak milyen volt a gyerekkora? Akkor is szörnyűségekét csinált? És ha igen, akkor miért? Mert így született, vagy, mert nem törődtek vele, nem szerették, nem volt, akitől emberséget,-empátiát tanuljon? Erre nem tudtam válaszolni, így nem szoltam semmit.

És most tekintsünk csak el a caracali eseményektől, folytatta S egyre hevesebben. A történelem során elkövetett sok szörnyűség is csupán félelemből, fájdalomból és tudatlanságból született? A koncentrációs táborok is, a Gulag is? És az is, hogy a Földünket a pusztulás szélére sodortuk?

Igen. Legalább is, nagyrészben igen. Ebben viszont tiszta szívvel hittem.

És bizonyítékod is van erre?

Részben igen. Viszont mivel ez egy hittrendszer, az én hittrendszerem, nem kell bizonyíték hozzá. Bár valószínű, hogy ezt már bebizonyították.

Mit?

Azt hogy az megfelelő neveléssel, empátiával, és szeretettel, az emberek nem fognak szörnyűségekét és tudatlan dolgokat elkövetni. Csakhogy nehéz mindenkit így nevelni. Mert sokszor a nevelők se kapták meg ezeket, így nem is tudhatják, hogy mit kell átadjanak a következő generációnak. Így ez a feladat azokra marad akik igenis tudják, hogy mi a jó.

De mi van akkor, ha azoknak akik nem tudják, eszük agában sincs megtanulni? Mi van akkor, ha csakis önző, sokszor pusztító, cselekedeteik érdeklid. Szép szóval hogyan kényszeríted rá az emberekre hogy „jót” és helyeset cselekedjenek? És különben is a jó az relatív.

Tudtam, hogy S-nek részben igaza van, és mégis úgy éreztem, hogy továbbra is muszáj lesz, bennük hinnem. Mert valahogy nem jött, hogy abban higgyek, hogy egy felsőbb mindenható, vagy bármiféle misztikus energiák megoldanának bármit is ebben a világunkban.

Késő éjjel volt már és úgy éreztem, ideje egy pár órát aludnom. Mondtam S-nek, hogy hagyjuk a többit egy következő alkalomra, Mielőtt viszont elbúcsúztam volna tőle eszembe jutott még valami.

Ha mindenki aszerint az egyszerű szabály szerint cselekedne, hogy cselekedetével ne okozzon, kárt se embertársainak se a környezetnek akkor sokkal jobban állnánk.

Azt nem lehet, főleg ilyen esetben nem. Mert erre a szörnyűségre választ kell adni.

Ebben egyetértettünk. Csak abban nem, hogy milyen választ.

Aznap éjjel angyalokkal álmodtam. A két lányt vitték magasba, egyre magasabbra, miközben zokogtak a felhők a román alföld felett.