2018. március 28.

Négyen ültünk az autóban, amely már egy jó ideje száguldott a majdnem nyílegyenes úton. A sofőr, és az anyósülésen levő, velem egyidős férfi, hangosan beszélgettek, néha hátra fordulva egy-egy kérdéssel a mellettem levő, jóval csendesebb fickónak. Én kifele bámultam az ablakon, mivel a beszélgetősből jóformán semmit sem értettem. Isten hozott Braziliába, gondoltam magamban. Eddig viszonylag jól boldogultam korlátozott spanyol tudásom ellenére, de volt egy olyan érzésem, hogy itt a kommunikáció nehezen fog menni, mivel portugálul pontosan két tőmondatot sikerült elsajátítsak: Abrigado (köszönöm) és Bom dia (jó napot).
Már a perui-brazil határon kiderült, hogy sem a spanyollal sem az angollal nem fogok sokra menni, amikor megpróbáltam eljutni Rio Brancoba. Logikus az lett volna, hogy egyszerűen felülök egy buszra még Peruban, amely elvisz a 350 km-re levő közel 300 ezer lakosú városba. Elméletileg lett is volna egy busz valamikor délután, csak éppen sehogy se sikerült kiderítenem, hogy honnan és pontosan mikor is indul. Még úgy sem, hogy csatlakoztam egy bolíviai származású, Peruban üzletelő Brazíliában élő fickóval, aki saját bevallása szerint jól beszélt angolul. Gyakorlatban viszont felét, ha értettem annak amit mond, jobb lett volna ha spanyolul beszélünk. De ő mindenképpen ragaszkodott az angolhoz. Mivel annyit sikerült megértsek, hogy ő ezt az utat többször megjárta, ezért rábíztam az átkelés lebonyolításával. Ez abból állt, hogy még a perui oldalon található faluból háromkerekű motorral (Ázsiában tuc-tuc-nak nevezik) elmentünk a határig, ahol lepecsételtettük útleveleinket. Aztán friss ismerősöm, akinek a nevét természetesen elfelejtettem, azt javasolta, hogy ha még aznap elszeretnénk jutni Rio Brancoba az egyedüli megoldás az hogy egy taxit fogadunk, amely "csekély" 6 óra alatt viszonylag olcsón megteszi a 340 km-es távot. Ez a rész volt amit megértettem. Azt már kevésbé, hogy pontosan mennyi is az az olcsó, és azt sem, hogy miért Peru fele indulunk el a határtól. Kellett egy jó 20 perc, amíg valahogy elmagyarázták nekem, a sofőr portugálul és útitársam "angolul", hogy az olcsó ár csakis akkor érvényes, ha magunkon kívül még kapunk két utast, aki ugyanoda tart, mint mi. Első hallásra elég egyszerűnek tűnt az egész, viszont három óra várakozás után lassan kezdtem megkérdőjelezni, hogy aznap eljutok e még Brazíliába.

A helyet, ahol ezt a három igencsak "produktív" órát töltöttem, valamikor sűrű esőerdő borította. Mostanra viszont egy két önálló fán kívül, semmi nyoma nem maradt az egykori átjárhatatlan dzsungelnek. Helyét átvették a banán, mangó és kókuszültetvények, na meg a fától teljesen megkopasztott legelők. Ezeken megszámlálhatatlan Zebu szarvasmarha legelészett, púpos hátukkal egész tájidegennek tűntek ezen a helyen. Útitársam tört angolja szakította félbe elmélkedésem, tudatva velem, hogy indulunk. Igaz csak egy embert sikerült toborozzon ezalatt a három óra alatt, de a sofőr elvállalta, hogy nem pont olcsón, de még tűrhető áron végre átvisz minket Brazíliába. Bevágódtam az autó hátsó ülésére, és még örvendtem is, hogy több embert nem sikerült keríteni. Így legalább nem nyomorgunk hátul, gondoltam felvillanyozva attól, hogy végre úton vagyunk. Örömöm pontosan 112 km keresztül tartott, amíg megérkeztünk az első nagyobb településig, amelynek történetesen a neve Brasileia volt, amely magyarul annyit jelent: hogy "Brazil erdő". Persze erdőnek itt se volt már se híre se hamva, sőt még kapucsukfa ültetvényeket se láttam, amelyre az egész város a XX-ik század elején épült. Itt aztán kiderült hogy járművet kell cseréljünk, és ismét várjunk egy adagot, amíg még akad egy utas, hogy teli legyen az autó. Már szürkülődőt mire elindultunk és még mindig volt közel 250 km Rio Branco-ig, én meg azon filozofáltam, hogy taxisnak lenni nem valami jövedelmező ezen a környéken, figyelembe véve hogy több sofőrt láttam, legalább is aznap mint ahány utast. Az út viszonylag eseménytelenül telt el, azt a rendőrségi ellenőrzést leszámítva, amely alatt bizonyítékot kellett felmutassak arra vonatkozóan, hogy tényleg turista vagyok Dél-Amerikai körúton és nem drogcsempész. A rendőrök egyikének, aki annyira ki volt gyúrva, mint egy testépítő és egy "kalasnyikovot" szorongatott, nem volt elég a rövid beszámolóm eddigi utamról, hanem még a fotóimat és végignézte komótosan és beleturkált a hátizsákomba is csakhogy, hogy meggyőződjön arról, hogy igazat beszélek. Még jó hogy nem hoztam magammal, egy nagy csomag kokacserjét, mert most valami brazil börtön kosztját élvezném az itthoni helyett.
Közel éjfél volt mire megérkeztünk Acre állam fővárosába.

U.I.

A szokásosnál hosszabb szünet a blogon amiatt volt, hogy ezeket a sorokat már itthonról, egy hónap távlatából írom, és hazaérkezésem után szünet nélkül  belevetettem magam az itthoni életbe.

Térkép: