2018. április 5.-12.
Patakzott rólam a verejték, sokkal inkább a melegtől, mintsem a fizikai megerőltetéstől. Lassan haladtam felfele a félhomályban, meg-meg állva néha, hogy megtöröljem a homlokom. Körülöttem Philodendron-ok, Bromelia-k, Pernambuc-ok (faféle) és Palisander-ek (faféle) szó szerint egymás hegyén-hátán nőttek, egymással harcolva a napfényért, egymás testéből táplálkozva, egymásra támaszkodva. A versengésnek ilyen szembetűnő formáját a természetben csak az amazonászi erdőben láttam eddig. Az Atlanti-parti esőerdőben voltam (Mata Atlântica) Riotól mintegy 250 km-re. A partszakasz, amelynek dzsungelében egyre jobban izzadtam, találóan a Costa Verde (zöld part) névre hallgat, és hemzsegett a meglepetésektől. Mert nem elég, hogy az 500 km-es partot sűrű esőerdő borítja, amely az aranyhomokos strandokat nyaldossa, amelyből mellesleg van vagy háromszáz, hanem ráadásul a dzsungel és a tenger közé szorulva ékeskedik Brazília egyik legfestőibb kisvárosa, Paraty. Ezt választottam bázisnak, a környék felfedezésére. Az eredeti terv szerint ez az utolsó hét arról kellett volna szóljon, hogy a hosszú út fáradalmait kipihenem a homokos parton egy Caipirinha-val a kezemben. De nem véletlen, hogy a fél Dél-Amerikát bejártam, valahogy nem vagyok az a típus, aki egy hétig a parton sütteti a fenekét. Ezt a tevékenységet pontosan egy fél napig sikerült űzzem. Érkezésem másnapján kimentem a homokra és megpróbáltam "kipihenni" az utazás fáradalmait. Egy jót úsztam a meleg Dél-Atlanti Óceánban, és egy pár órát süttetem a fenekem. Dél körül aztán bedobtam egy halat sült krumplival, és inkább a városban sétáltam egyet, mintsem, hogy visszamenjek a partra. Paraty nem hiába szerepel Brazília turistalátványosságai között. A dzsungellel és azúrkék tengerrel körbeölelt város központja teljes egészében megőrizte a gyarmati múltját, autómentes utcái között sétálva az embernek az az érzése hogy a XVII. századba csöppent vissza. Késő estig mászkáltam a fehérre mázolt házak között, és közben eldöntöttem, hogy az utolsó héten is utazni, mászni, kajakozni fogok, mintsem a napon süttetni magam. Eszembe jutottak nagymamám szavai: "fogunk eleget pihenni a sírban". Ezekkel a gondolatokkal feküdtem le aznap este.
Másnap aztán felültem egy helyi buszra és egy közeli faluba mentem, ahol bevágódtam a dzsungelbe. A fentebb leírt izzadásos jelenet ennek az elhatározásnak a következménye volt. Hogy valami célja is legyen a "sétának" és mivel úszni azért csak szeretek, főleg egy meleg azúrkék óceánban, egy pár órányira levő partot néztem ki, amelyet a dzsungelen keresztül gyalog vagy csónakkal lehetett csak megközelíteni. Közel három óra után pillantottam meg a több kilométer hosszú partot, amely teljesen elhagyatottnak tűnt. Alig vártam, hogy a sűrű erdőből kiérve bevessem magam a hullámok közé, így szaporábbra fogtam a járásom. Amint leértem kiderült, hogy bár fentről teljesen elhagyatottnak tűnt a part, nem csak én leszek aznap az egyedüli látogatója. A hullámoktól mintegy 30 méterre a fák között meghúzódva egy tucatnyi házikó sorakozott, és távolabb mintha egy sátorozó helyet is megpillantottam volna egy pár sátorral. Egyelőre viszont minden csendes volt, a házikók, amelyeknek nagy része mintha étkezőként szolgált volna zárva volt és a part homokján is csak én lábam hagyott múló nyomokat. Egy pár óráig az enyém volt a part és az óceán. Dél körül kezdtek szállingózni az emberek, vagy a dzsungelből ahonnan én is érkeztem vagy a sátrak és fakunyhók belsejéből. Kezdett nagyon meleg lenni a napon, így behúzódtam egy éppen kinyílt étkezőbe, megettem egy finom salátát, amit lenyomtattam egy jó hideg sörrel és, miután még egyszer megmártóztam a hullámokban, indultam visszafele a dzsungelen keresztül, hogy elérjem a buszt, ami visszavisz Paratyba...
Mivel másnap ismét valami aktív dologra vágytam, délelőtt kibéreltem egy kajakot és eleveztem a közeli mangrove erdőbe. Eléggé elfáradtam, sokkal jobban, mint gondoltam, igaz, az erdő is jóval messzebb volt, mint ahogy azt a kajakot bérlő "fehérnép" sejtetni próbálta. Azt leszámítva, hogy egy kissé megégtem, egyáltalán nem bántam, hogy a két óra helyett majdnem öt órát vett igénybe ez a tevékenység. Sőt, volt valami hihetetlenül nyugtató abban, ahogy a tükörsima vízen, majdnem síri csendben, órákon keresztül suhantam. Mintha a végtelenbe eveznék, és ugye a végtelennel én nem tudok mit kezdeni, csak megnyugodni.
Délután túl fáradt voltam, hogy valamit is csináljak, így inkább mostam egyet és írtam egy keveset a blogba, amivel már nagyon elvoltam maradva, este meg kinéztem egy falucskát, ahova másnap ellátogattam.
...
A következő napok aztán nagyon hasonlóan teltek. Fél szívvel már otthon voltam, így bár még egyet "sétáltam" a dzsungelben, és utolsó nap Sao Paulo Paulista sugárútján, illetve a baktérítőt is átléptem a "csúnya" Ubatubában, igazából már vártam azt a csütörtöki napot, amikor a repülőm felszáll majd. Illetve pont azért vártam, mert tudtam, hogy ilyen közel van, és ez a hosszú utazásom lassan véget ér. Az utazó "rutinomat" egy pár napon belül felcserélem a mindennapi "rutinjaimra", és ezt a változást mindig egyfajta várakozás előzi meg nálam. Ez olyan kettős érzés, nehéz leírni.
Viszont, amint április 12-én a São Paulo–Guarulhos várótermének ablakán néztem, amint a nap lebukik egy Boeing 747 farok szárnya mögött, tudtam, hogy ide még visszajövök egyszer. A fülledt dzsungelbe, a szeles Pátagóniába és a csábító Rióba, ide ahol a vad természetet még nem zaboláztuk meg, és teljes pompájában tud díszelegni. Ide, ahol az érzékek határai kitágulnak és egyszerre lehet "elvesztődni" a végtelenben és "megőrülni" a zsivajba.
Costa Verde valahol Paraty mellett.
