2018. március 7-11.

Amint kiszálltam a repülőből, jól arcon csapott a nyirkos hideg altoplanoi levegő. A fenne enné meg, gondoltam, jobb lett volna a jó forróságban maradni, ahelyett, hogy megint feljöjjek ide. De túlságosan érdekeltek az inkák és elődeik ahhoz, hogy kihagyjam őket, és sajnos azoknak nyomai majdnem mind az altoplano ritka levegőjén vannak. Különben, a legnagyobb bajom nem a magassággal, hanem azzal volt, hogy itt majdnem négyezer méter magasan a fűtésről nem igazán hallottak, annak ellenére sem, hogy éjjel alig emelkedik a hőmérő higanyszála zéró fok fölé. De az is lehet, hogy igen, csak éppen én szálltam meg rosszabbnál rosszabb hostelekben. Persze ez az elméletem megdőlni látszott, amikor La Paz egyik jobb hostelének szobájába beléptem, és olyan hideg fogadott, mint egy jégveremben. Pedig pont azért jöttem ide, mert a legjobbak közé tartozott. Elővettem a hálózsákom, a cicanadrágom és felkészültem egy fagyos éjszakára. Legalább volt forróvíz és az étterem is tűrhető volt, ami a hétemeletes hostel felső szintjén kapott helyett.
Másnap egész nap esett az eső, így azon kívül, hogy sétáltam egy rövidet a központban és megterveztem az elkövetkező hetet, nem is csináltam semmi mást. A következő nap viszont Tiwanaku-t terveztem be, az első andoki birodalom fővárosát, amely mintegy 1000 évvel az inkák előtt a Titicaca tó közelében alakult ki. Később, hogy legitimálják hatalmukat az inkák, a tiwanakuiak leszármazottainak tekintették magukat. Mintha ismerős lenne valahonnan ez a "legitimáljuk hatalmunkat" politika.

A szervezett kirándulásokból egyelőre elegem volt, így helyi mikrobusszal mentem a két órányira levő régészeti lelőhelyhez. Különben, valamikor ebben az időben vettem észre, hogy megszoktam Dél-Amerikát. Már nem szorongtam, amikor egy új helyre kellett menni, vagy éjszakai buszozásra szántam fejem. Nem zavart, ha nincs szállásom, vagy, ha helyiekkel kell utazzak. Az ismeretlenből ismerős lett és ezzel eltűnt a félelmeknek nagy-része is.
...

Tiwanakuba érve világossá vált, hogy miért választották majdnem 2000 évvel ezelőtt pont ezt a helyet városalapításra az itt lakok. A város közel feleúton fekszik a Titicaca tó és az Illimani (szent hegy) között, egy széles völgyben, amelynek mikroklímája bőséges termést biztosíthatott annak idején. A tóból hal, a hegy lejtőiről vadállatok és láma, a völgyből burgonya, kukorica, kinoa (rizshez hasonlítható a legjobban) és paszuly biztosították az élelmiszer többletet, amely lehetővé tette, hogy elég emberi erő felszabaduljon birodalom építésre.
Jó négy órát töltöttem a helyszínen, amelynek fénypontja a nap kapuja volt. A kapun található ikonográfiák teljesen lenyűgöztek, még úgy is, hogy a maga a kapu jóval kisebb volt, mint ahogy képekről sejteni lehet.
Visszafele egyszerűen leintettem egy mikrobuszt és a LaPaz-ba tartó helyiekkel együtt elvitettem magam a legközelebbi siklóig. Buszozás alatt jöttem rá, hogy bár egyáltalán nem zavar már helyiekkel utazni, azért ha büdös emberek vannak közelemben, az még mindig elég negatív reakciót vált ki belőlem.

Félig sülyesztett templom	Nap kapu

Másnap buszra ültem, mert a cél Copacabana volt. Mielőtt még mindenki izgatott lenne leszögezném, hogy ez nem az a Copacabana, amely Rióiban található és hemzseg lengén öltözött lányoktól, hanem a Titicaca tó partján levő, még az inkák által alapított nyirkos levegőjű város. Meglepetésemre, a város mégse volt tele zavarodott turistákkal, akik a lengén öltözött lányok után kutakodtak 3800m magasan, hanem olyanokkal, akik a nap szigetét jöttek meglátogatni. Tudniillik, az inka legenda szerint Manco Cápac, az első inka, és Cusco alapítója a nap és a hold gyereke, ezen a szigeten bukkant elő egy barlangból. Szándékosan nem használtam a született szót, mert az inka legendákban ilyenről szó sincs.
A város különben Bolívia egyik legnagyobb zarándokhelye, ahova évente több tízezer ember érkezik, hogy segítséget kérjen a copacabanai szűztől. Emiatt az utcákon lényegében angolszász rövidnadrágos vagy hippi turisták keveredtek idős tradicionális kosztümben öltözött zarándokokkal. Elég érdekes képet festett az egész.

A sziget látogatását érkezésem másnapjára terveztem, addig is szétnéztem a turista szemetet áruló üzletekkel teli városkában, estefelé meg felmentem a kálváriának nevezett hegyre, ahol a zarándokok vagy gyertyákat gyújtottak, vagy kavicsokat helyeztek el a szűz szobránál, mindenféle jót remélve.
Következő nap felültem egy turistákkal teli hajóra, amely olyan lassan hajózott a sziget felé, hogy szent meggyőződésem volt, hogy úszva hamarabb odaértem volna. De legalább a sziget tetszett. Nem volt rajta egyetlen motorizált jármű sem, a földművelést még ősi módszerekkel művelték, és még egy-két inka rom is megmaradt, annak ellenére, hogy a spanyolok mindent megpróbáltak, hogy eltüntessék még a nyomokat is.
Az egyetlen bosszantó dolog az volt, hogy a sziget északi részét nem lehetett meglátogatni, valami észak-dél konfliktus eredményeképpen, amelynek természetesen a pénz volt az oka. A dél közelebb lévén Copacabanahoz bőségesen részesült a turisták gazdag erszényéből, míg az északnak nem jutott majdnem semmi. Így aztán azok fellázadtak és lehetetlenné tették minden délről érkezőnek, hogy eljusson északra turistákat beleértve. Hogy ez hogyan segített a helyzeten, nem tudtam eldönteni, de lehet nem is kéne gondolkozzam rajta. Emberi konfliktusokban logikát keresni nem érdemes.

Visszafele a feleredő szél ellenére inkább a hajó fedélzetét választottam, mintsem a zsúfolt kabint, és az út alatt megpróbáltam eldönteni, hogy tényleg jobb lett volna e úszni, mintsem ezzel a csiga lassúságú hajónak nem nevezhető járművel jönni.

Másnap buszra ültem és majdnem egy hónapi tartózkodás után elhagytam Bolíviát. Azt a Bolíviát, ami feleannyira volt szegény, mint ahogyan híresztelték, és ugyanakkor kétszer olyan jól éreztem magam itt, mint ahogyan belépéskor számítottam.

Copacabana	A nap szigete

Térkép: