2018. március 31. - április 4.

Valami fura hangra ébredtem. Mintha aszfaltot törtek volna, vagy inkább tűzijátékot lőttek volna fel a közelben. Az első percben nem is csodálkoztam, mert egy nappal ezelőtt a szomszédban levő buli "hajnali" 10-ig tartott. Így egy kis tűzijáték reggelire nem is lett volna olyan nagy meglepetés. Csakhogy, a ropogás túl szabályos volt és 5-10 másodpercenként megszakadt, ahhoz, hogy aztán ismét belekezdjen. Valószínüleg elsápadva fordultam Ruben fele, aki úgyszintén ébredezett, és csak annyit tudtam mondtam neki, hogy baszki ezek lőnek. Ruben álmosan rám nézett, hallgatózott egy kicsit, aztán spártai szűkszavúsággal válaszolt, hogy igen, lehet.
Ez a rövid beszélgetés a "Yes Brasil" Hostel második emeletének 8 ágyas szobájában hangzott el, reggel 7 óra körül, a riói favelák egyikébe.

De, hogyan is kerültem én egy olyan helyre, ahova nemrég még a Brazíliai rendőrség is a katonaság segítségével tudott csak bemenni, és ki is az a Ruben?
A történet egy másik Rióban, az amazonászi dzsungel határán levő R. Brancoban kezdődött pár nappal a leírt események előtt, amikor el kellet döntsem, hogy a légvonalban 3000 km-re levő híresebbik Rió-ba hogyan fogok eljutni. Eddigi utam során elsőbbséget mindig is a szárazföldi és vízi közlekedési eszközök élveztek, ha lehetett, a repülőt csak különleges körülmények között használtam. Most, bár semmilyen különleges körülmény nem volt, mégis egynapi kutatás után egy repülőjegyet és nem egy buszjegyet szorongattam a kezemben. Ez esetben egyszerűen a matematika győzött. Pontosan két hetem volt még a Dél-Amerikai utamból és ebből nem akartam 5 napot (igen 5 napot!) buszon tölteni. Így a házigazdám segítségével aki történetesen svéd volt, sikerült egy repülőjegyre szert tegyek, ami mellesleg fele ára volt a buszjegynek. Morfondíroztam is egy keveset, hogy mennyire könnyű, gyors és viszonylag olcsó lett az utazás, még a viszonylag közeli 90-es évekhez képest is. Repülőjegy lefoglalva így már csak szállás után kellett nézzek. Kisvárosokban és falvakban majdnem soha, de nagyvárosokban szinte mindig előre foglaltam szállást. Rióban és környékén több mint 12 millióan laknak. Valahogy nem volt kedvem 20 kilós hátizsákommal bóklászni egyik hostelből a másikba, így inkább végigrágtam magam az online foglalás időigényes procedúráján. Miután vagy harminc hostel értékelőit végigolvastam, a választásom a fentebb leírt hotel-re esett. Kaptam is egy kisebb fejmosást aznap este a három brazil szobatársamtól akikkel kiültünk az Acre folyó partjára sörözni egyet. Próbáltak győzködni, hogy nem föltétlenül jó ötlet favelában (nyomornegyed) lakni Rióban, és úgy álltában egyetlen városban se, de nem sikerült meggyőzzenek, még a harmadik elfogyasztott sör után se. Két napra rá, amikor a taxisofőr, amellyel a reptérről jöttem, megtagadta, hogy elvigyen a hostelhez, és lényegében a favela aljában kidobott az autóból, annak ellenére hogy az utat már kifizettem, megfordult a fejemben, hogy lehet nem viccelődnek ezek az emberek. A helyzeten nem segített, hogy amint két hátizsákommal cammogtam felfele a meredek úton minden második férfi oldalán, akivel találkoztam, egy-egy stukker díszelgett. Az út egyre meredekebben kanyargott az egymás hegyére-hátára épített emeletes házak között, a homlokomról meg patakzott a verejték. Nem tudtam eldönteni, hogy a 30 fokos meleg, vagy az "ijesztő" favela lakók miatt izzadok ennyire, könnyen meglehetett, hogy igazából mindkettő miatt. Az egyik kanyarban egy ázsiai párt pillantottam meg, amint hátizsákosan lefele igyekeztek. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem ide "tartoznak" és nagy valószínűséggel az általam keresett hostelből érkeznek, mivel a környéken nem úgy nézett ki, hogy több is lenne hasonló szállásból.
Leszólítottam őket, mert kíváncsi voltam, hogy vajon oxigénpalackra is szükségem lesz e az utam során, de kiderült, hogy már majdnem a hostelnél vagyok, csak egy sikátoron kell keresztülvergődjem magam. Ugyanakkor megnyugtattak, hogy a favela teljesen biztonságos, ha mégis valaki belém kötne csak jó hangosan emlegessem a szállásom nevét. Erre szerencsére nem került sor, így tíz perc után megkönnyebbülve léptem át a szállásom ajtaját, ami meglepetésemre igencsak kellemesnek bizonyult. A szobák tiszták voltak, az ágyak kényelmesek, és minden szobához külön fürdőszoba tartozott. A szállás ékköve viszont a tetőtéri konyha és terasz volt, amelyről gyönyörű kilátás nyílt Copacabana-ra és aranyhomokos tengerpartjára. Erre már csak hab volt a tortán, hogy piszokul olcsó és a reggeli az egyik legváltozatosabb volt utazásom során.
A nyolc ágyas szobában öten voltak rajtam kívül, két olasz és három brazil. Megnyugtattak, hogy a látszat ellenére a favella biztonságos, és ha a nyakamban hordom a kártyát, amit a recepciónál kaptam, akkor senki nem fog bántani. Gyorsan letusoltam, és bár nagyon álmos voltam mégis inkább azt választottam, hogy a három brazillal elmegyek ebédelni ,aztán irány vagy Copacabana vagy, amit még jobban vártam, Ipanema.

...

Ahogy ültem a homokos parton és hallgattam a hullámok verését, eszembe jutott Antônio Carlos Jobim és Vinicius de Moraes slágere a "Garota de Ipanema" (Ipanemai lány), amelyet jóformán minden magára valamit is adó művész feldolgozott Sinatrától Madonnáig. Egy régi kedvencem volt a dal, és ha a telefonom nem csücsült volna a "biztonságos" favela szállójában biztosan elindítom, elmerülve melankolikus szépségében. Azon gondolkoztam, hogy az idő múlásával egyre jobban megértem a dalt és azt amit Moares mondott róla: "„...igazi fiatal carioca volt, aranyló tinédzser lány, virág és hableány keveréke, csupa fény és méltóság, akinek látványa szomorú is, mert a vízhez vezető úton magában hordozza a fiatalság mulandó érzését, és a szépségét, amely nem csak a miénk – az élet ajándéka a maga gyönyörű és melankolikus, állandó apályában és dagályában.” Ruben zavart meg gondolatomban, mert egy cariocai (Rio de Janeiro) szépséget vett észre, és szerette volna megosztani az élményt velem is. Végre jó lenne Rubenről is szót ejteni, ha már ennyit említem. Ruben kolozsvári 20 évei végén járó fickó volt és az egyedüli erdélyi akivel utazásom során találkoztam. Az érkezésem napján este találkoztunk, ugyanott volt megszállva ahol én is. Már az első mondat után kiderült, hogy az angolt más nyelvre válthassuk és azt is eldöntöttük, hogy a következő napokban együtt bóklászunk a városban, amit be is tartottunk. Elmentünk a botanikus kertbe, amely az atlanti-parti esőerdő szélén fekszik, felmásztunk a Jézus szoborhoz, amely se a ráfordított időt se a kifizetett összeget nem érte meg, de valahogy délutánra mindig az Ipanemai parton kötöttünk ki. Volt valami varázslatos abban, ahogyan a délutáni fényben a helyiek a labdát rúgták, vagy ahogy az ipanemai lányok fel alá sétáltak a parton. Három éjszaka után szállást cseréltünk és a favelából a központhoz közelebb költöztünk. De bár maradtunk volna a nyomornegyedben, mert a szállás még vizet se vihetett a favelainak, ráadásul jó messze volt Ipanematól. Ennek ellenére jól szórakoztunk és még két napig pont ugyanazt csináltuk, mint eddig. Délelőtt bóklásztunk a városba, délután irány Ipanema, este meg, ha nem voltunk túl fáradtak, belevetettük magunkat az éjszakába.
Öt nap után fájó szível hagytam ott Riót. A dél amerikai nagyvárosok közül az első helyért versenyzett Valparaisoval, de annyira különböztek egymástól, hogy dönteni nem tudtam.
Ruben még maradt, én meg felkészültem a három hónapos utam utolsó állomására, éspedig a Costa Verdére (Zöld tengerpart).

Ipanema