2018. március 25.-27.

Már vagy három órája várakoztunk 2000 méteren a Cusco fele vezető úton. Szemerkélt az eső, így sétálni nem volt kedvem, és a társaság többi tagja is inkább a mikrobuszban ücsörgött. Előttünk egy hatalmas markológép egyengette az utat, és mivel egy kisebb hegy állt az út helyén, ezért úgy sejtettem, hogy ez eltart még egy darabig. Hogy elüssem az időd, elővettem Murakami-nak a "Kafka a tengerparton"-ját. Nagyon megérett már az ideje annak hogy elolvassam, de valahogy mindig kimaradt, pedig Murakami azt ajánlja, hogy többször is olvassuk el, ahhoz, hogy egészében megértsük. De, ahogy ismét elnéztem a hatalmas kotrógépet, ez még a végén összejön mielőtt továbbmennénk. Mármint, hogy többször kiolvassam a 600 oldalas könyvet.
Nem ment könnyen a könyvre való koncentrálás, mivel ismét fáztam. Nem gondoltam, hogy visszajövök az Andok hűvös levegőjére, így meleg cuccaimat jó mélyre tettem a hátizsákba és csak egy esődzseki volt kéznél. Ezzel próbáltam betakarni a csupaszon hagyott testrészeim, miközben azon gondolkoztam, hogy ezalatt a három hónap alatt jóval több alkalommal fáztam, mint ahányszor melegem volt. Erre nem számítottam, amikor az utat terveztem, pedig logikusan elég egyszerű lett volna levonni a következtetést. Nyár ide vagy oda, 2500 méter felett, vagy közel a déli sarkkörhöz nem fogok hőgutát kapni. És nem is kaptam.
...

A kotrógép még négy órán keresztül dolgozott folyamatosan, és már sötétedett, amikorra sikerült az útból egy sávot valahogy szabaddá tenni. Gyorsan kiszámoltam, hogy kb. még négy óra Cuzcoig az út, tehát az aznap biztosan nem tudok tovább menni. De azért jó lett volna, ha legalább internetem van, tudjam megnézni, hogy hol van szabad ágy, mivel nagy kedvem nem volt éjjel hostelről-hostelre járni 25 kiló csomaggal a hátamon. Ez a probléma aztán az első percben megoldódott, ahogy a telefonom jel közelébe került és kezdtek beáramlani az üzenetek. Tudniillik, a hat nap alatt összegyűlt olvasatlan üzenetek között megakadt a szemem egyen, amely az örökös utazó angol ismerősömtől jött egy fél nappal azelőtt. Christian érdeklődött, hogy merre járok, mivel ő éppen megérkezett Cuzco-ba, és ha a közelben járok, adjak jelet magamról. Nemhogy jelet adtam volna, de egyenesen megkértem, hogy foglaljon le egy szobát/ágyat, a hostelben, amelyben meg van szállva, és szóljon, hogy éjfél előtt nem érek oda. 10 perc alatt el is intézte, mialatt a mikrobusz, amelyen ültem valamelyik perui halálúton száguldott az inkák fővárosa fele. Éjfél után futottunk be a Plaza de Armas-ra. Hulla fáradtam estem be a hostel ajtaján, amely szerencsére közel volt, és 10 perc után már mélyen aludtam, annak ellenére, hogy a szoba hőmérséklete ezúttal se volt több 15 foknál.

Másnap reggel Christian-nal együtt megreggeliztünk, én meg úgy döntöttem, hogy még egy pár napot Cuscoban maradok mielőtt ismét buszra szállnék. Nagy hét volt, így megfigyelhettem, hogy hogyan készülnek húsvétra. Ezalatt a két nap alatt levontam a következtetést, hogy biza itt halál komolyan veszik az Úr feltámadását. Volt itt minden. A számomra érthetetlen nagy misétől a katedrálisban, ahol mindenki egy szalma keresztet szorongatott, egészen az éjjeli körmenetig, amelyen lényegégen a százezres város apraja nagyja részt vett.
És ez még csak a nagyhét eleje volt, el se tudtam képzelni, hogy mi lesz húsvét vasárnapján. Christian jól szórakozott ezalatt az idő alatt, az angolokra oly jellemző cinikussággal, és sötét humorral kommentálta az eseményeket, miközben végigmutatta nekem, hogy hol lehet jól és olcsón enni, én meg elvittem egy pár Cuzcoi látványossághoz, amelyeket fura módon nem ismert. Majdhogynem vonakodva indultam Cuzcoból tovább, olyan jól szórakoztunk. Viszont itt volt az ideje hogy eljussak Braziliába.

Cuzco-i körmenet