2018. március 22.-24.

Sikerült végre elszundítsak a hideg és eső ellenére. Nem emlékszem, hogy álmodtam e valamit, de arra ébredtem fel, hogy Alex hangosan mondogat valamit. A hangjából érezhető volt az izgalom, még így, félálomban is. Hogy pontosan mit mondogat, azt nem sikerült kiszedjem, mert, hogy a csónak motorzaját tompítsam betettem a Game of Thrones filmzenéjét, arra aludtam el. Még mindig ment, tehát mindenképpen egy óránál kevesebb lehetett. Ez volt az első gondolatom mire kinyitottam a szemem. Először meg voltam győződve, hogy álmodom, mivel a látómezőmben mintegy 200 m távolságban egy nagymacska meredt a csónak fele. Kikaptam a fülhallgatót a fülemből, és akkor értettem meg, hogy Alex mit ismétel folyamatosan. Jaguár, jaguár, jaguár mondogatta szakadatlanul. Egy hatalmas hím volt és látványától egyből kiszökött az álom a szememből. A termetes cicus lassan sétált a folyóparton meg-meg állva a zuhogó esőben, csak, hogy mindannyiszor felénk fordítsa fejét. Látszott, hogy egyáltalán nem siet, mint aki tisztában volt vele, hogy itt és most ő a dzsungel ura. Megfordult a fejemben, hogy biza jó lenne lencsevégre kapni, elvégre jaguárt nem mindennap fotóz az ember. Viszont, hogy megvédjem az esőtől a fotógépem jó mélyre tettem a hátizsákomban, így fennállt annak a valós veszélye, hogy amíg a zsákban kotorászok, addig a dzsungel ura szépen lelép. Így inkább elmerültem a helyzet szépségében ezúttal kamera nélkül. Ettől a találkozástól aztán nem jött többet álom a szememre, így én is a partot figyeltem kecsua idegenvezetőnkkel egyetemben. Több jaguár nem került utunkba, viszont egy tucatnyi kajmán mellett hajóztunk el, amelyek a homokos parton mosatták hátukat a zuhogó esőben. "Sütették a hasukat",  akartam írni, de aztán eszembe jutott, hogy aznap a napot még nem láttuk.
Alex javaslatára az utolsó két kilométert a táborhelyig a szárazföldön tettük meg, mivel megvolt győződve, hogy újabb érdekes élőlényekkel találkozunk a sűrűben. E helyett térdig érő vízben gázoltunk az elárasztott erdőben, és a fél milliárd szúnyogon kívül, még, egy igencsak gyakori, dzsungel galambot se sikerült utunkba ejtenünk. Ezzel a fáradsággal akár úszhattunk volna is a táborig, gondoltam mosolyogva, amint az utolsó négyzetcentiméternyi száraz felületem is a víz martaléka lett. De végre megérezhettem, hogy milyen esős évszakban a dzsungelben. Minden pillanatát élveztem, és különben is aznap zuhogó esőben, délben az esős évszak közepén JAGUÁRT láttam. Alex szerint ennek kb. 10% volt az esélye, hogy bekövetkezzen.

...

A tábor egészen takaros volt, a folyótól nem messze egy tisztás közepén, és teljes egészében Matsigengák működtették. Ez, azon egyszerű oknál fogva azért lehetett, mert őslakos indiánokon kívül senkinek nincs joga tábort működtetni a nemzeti park területén. A két napi járásra levő falúból minden évben egy család leköltözik a táborba és tesz vesz az olyan turisták körül/után, mint én. Megfordult a fejembe, hogy biza irtó vagány lenne meglátogatni őket saját falujukban, de kiderült, hogy oda csak különleges engedéllyel lehet, és különben is nem az Indiana Jones-féle élményben lenne részem. Alex elmesélte, hogy még őt is meglepte, hogy mennyire szegényesen élnek, amikor turistavezető tanonc korában kénytelen volt egy hónapot önkénteskedni ott.
Elég fáradtan feküdtünk le, de én csak örvendeni tudtam, hogy végre láttam amint a dzsungel megmutatja a foga fehérjét.
Másnap ragyogó napsütésre ébredtem, és már alig vártam, hogy ismét bevessük magunkat a rengetegbe. Egy közeli tó volt a cél, ahol egy óriásvidra (Teronura brasiliensis) család tanyázott. Az óriásvidrák veszélyeztettek, alig egy pár ezer van belőlük, ezért különlegesen ügyelni kell, hogy ne zavarjuk jelenlétünkkel. Csakhogy az óriásvidra másképp gondolta ezt, és amint a motor nélküli csónakba beültünk az egész család odaúszott és kíváncsian meresztették felénk fejüket, alig egy pár méterről. Jól megzavartak minket a nem zavarásba.

...

A következő nap elkezdtük utunkat kifele a nemzeti parkból. Az eredeti terv szerint én egy pár óra csónakozás után elválok a társaság többi tagjától és egyedül fojtatom tovább utamat Brazilia felé. Azonban a falúban (Boca Manu), ahonnan egy másik csónakra kellett volna átszálljak, csónaknak se híre hamva, mi több, senki nem is tudta megmondani, hogy mikor lesz. De hát az utazási irodában azt mondták, hogy nagyon könnyen lehet majd innen csónakot kapni, magyarázkodtam Alexnek, elvégre ez volt az egyik ok, amiért a Manu nemzeti parkok választottam. Hogy "könnyen" tudjak eljutni Brazíliába. Láttam rajtam, hogy elég kényelmetlenül érzi magát. Összekérdezte a tanya lényegében minden lakóját, de nem járt több sikerrel, mint én. Aztán telefonált egyet, hogy megtudakolja az utazási iroda tulajdonosától, hogy most mi legyen. Innen kezdve még kényelmetlenebb lett a helyzet, mivel a tulaj mindenáron több pénzt szeretett volna tőlem a visszaút miatt. Mondtam neki, köszönöm inkább itt maradok akár egy hétig is ha kell, de én biza többet nem fizetek egy sol-t (perui pénz) se, főleg hogy Cuscoban szépen a szemembe hazudott. A hely nem lehetett a legbiztonságosabb, mert erre erősen megijedt, mind Alex, mind a telefon túlsó végén levő nőszemély is, és könyörögni kezdtek, hogy ne maradjak ott, nem kell fizessek semmit csak menjek szépen vissza Cuscoba. Na persze, nem azért mert, nagyon aggódtak az épségem miatt, hanem inkább azért, mert nem mutatott volna valami jól, ha egy "nyugati turistának" valami baja esik miattuk.

Nagy duzzogva visszaültem a csónakba a társaság mellé. Ha nem "csak" három hónapra jövök Dél-Amerikába, hanem mondjuk egy évre, mint az izraeli párocska, biztosan ott maradok addig, amíg kerül egy csónak, amely tovább visz Brazilia fele. Csakhogy nem volt ennyi elvesztegetni való időm ,főleg hogy a falu se volt valami érdekes és elég készpénzem se volt ennyi időre.
Így aztán kénytelen voltam a társaság többi tagjával tovább folytatni utam vissza Cuscoba, és onnan majd egy busszal eljutni a brazil határig. A franc enné meg, pedig már minden meleg cuccomat a hátizsákom aljára pakoltam, gondoltam mérgesen.
De ahogy a napsütésben elindultunk és ismét a dzsungel fele kanyarodtunk egyből elmúlt a bosszúságom és örvendtem, hogy még egy napig láthatom. Aznap éjjel a tapíros (lásd az előző bejegyzést) táborban aludtunk. Másnap korán keltünk, mert Cusco igencsak messze volt, de már csak egy pár órát hajóztunk felfele, utána négykerekűre váltottunk.

Ahogy dél körül kiszálltam a csónakból, még egyszer hátrafordultam, hogy elbúcsúzzam a dzsungeltől. Hosszasan néztem ködbe vesző sűrűjét, amely felett már gyülekeztek az eső felhők.
Később még érintettem a szélét, és az útról is megpillantottam egy pár alkalommal, de az már közelről sem volt olyan, mint elvesztődni sűrűjében, hallani éjszakai szuszogását és beszippantani bódító illatát. Csak az a fránya illata ne lenne...

Térkép: