2018. Februar 27. - Marcius 4.

A dzsungelből kijöve az első dolog ami eszembe jutott az az volt, hogy ezt a látogatást lehet az utazásom végére kellett volna hagyjam, mert nem hiszem, hogy lesz még valami az elkövetkező másfél hónapban ami jobban lekötné figyelmemet és jobban ámulatba ejtene. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy mielőtt elhagyom Dél-Amerikát még egyszer elmegyek egy pár napra a zöld "pokolba". De előtte várt a munka (lásd a "A kanyon alján" bejegyzést az előzményekért). Másnap reggel korán nagy hévvel fogtam neki a cikk kijavításának. Volt benne valami különleges, hogy egy az amazonász stabilitásáról szóló cikket, pont az amazonász medencéjében fejezek be, ha már a véletlen úgy hozta. A nagy hév aztán pont olyan gyorsan lankadt mint amennyire a hőmérő higanyszála emelkedett. Amire elérte a 33 fokot, semmi se maradt belőle csak az egész testemről patakzó verejték. Az első nap mindent kipróbáltam, hogy valahogy a meleg ellenére dolgozni tudjak. Vagy 3-szor letusoltam "hideg" vízzel, az asztalt a ventilátor alá tettem, és anyaszült meztelenül próbáltam komplex matematikai számításokat végezni. Még jó hogy sikerült egy külön szobát béreljek erre a pár napra, mert ha történetesen egy hostel közös szobájában szállok meg az "őrült tudós" titulust soha nem mosom le magamról. A munka csak nem ment még így se, így inkább kimentem sétálni egyet. Utána megebédeltem, visszamentem a szobába, amely ekkorra egy jól befűtött nedves szaunához hasonlított, ismét letusoltam, szundítottam egyet, aztán késő délutánig nem is csináltam semmit. Amikor lement a nap és valamelyest enyhült a forróság, ismét nekifogtam a cikknek.
Ez volt az első munkanap és kb. hasonló menetrendet követtem a következő ötben is. Végül ha a társszerzők komolyan veszik az egészet akkor ezalatt az 6 nap alatt be is fejezem a munkát. De teljesen nem sikerült, így beterveztem egy későbbi időpontra, és hűvösebb klímájú helyre, a hátralevő részt.

...

Fura érzés egy ilyen út alatt dolgozni. És nem amiatt mert az ember ilyenkor "vakációs" hangulatban van, és nehéz megszakítani azt. Hanem mert ha több napot tölt munkával, egy otthonihoz hasonló érzés fogja el, még ilyen távol is. A hat nap kialakult egy rutin amitől egész jól éreztem magam, pedig nem vagyok a rutin embere. Azon kívül hogy megvolt a napi szokásos séta a Beni folyó partján, gyorsan akadt egy kedvenc boltom és éttermem is ahol már törzsvendégként kezeltek. Nemcsak nekem hanem a városlakoknak is fura volt ennyit látni engem, hiszen a legtöbb turista éppen csak annyit marad Rurrenabaque-ban amíg megszervezi dzsungel túráját.

A hatodik nap végére egészen megszerettem a várost olyannyira, hogy nem igazan akartam tovább menni. Pedig magában a városban sok látnivaló nem volt. Igaz a határában ott húzódtak a pár száz méteres hegyek az oldalukra felkúszó dzsungellel, és a folyópartnak is egész kellemes hangulata volt, de ezen kívül lényegében semmi érdekes nem volt benne. Úgy látszik a közeli dzsungel éppen elég volt ahhoz hogy egy misztikus és kellemes légkört adjon a Szovátánál alig (erdélyi kisváros) nagyobb városkának.

Városszéle és kiltás a szállás tetőteraszáról

A hatodik nap délutánján éppen ezért úgy döntöttem, hogy bár többet magában a városban nem maradok, de elmegyek még egy szervezett túrára a közelbe. Valahogy nem volt kedvem az Altiplano hideg nyirkos tájaira visszatérni. Akkor már inkább izzadok mint a ló, amit mellesleg ezalatt az idő alatt rendesen megszoktam.
A várostól mintegy 100 km-re nyugatra az esőerdő helyét felváltja a füves puszta, amelyet az év ebben az időszakában, esős évszak révén teljesen elborít a víz. Ezt a helyiek a pampas névvel illetik, és Rurrenebaqe-ban minden utazási iroda a dzsungel mellett ezt is melegen ajánlja a gyanútlan turistának. Elméletileg, legalább is az utazási irodák szerint, hemzseg aligátoroktól, anakondáktól, mindenféle madaraktól, és vizeiben píranyák és rózsaszín delfinek úszkálnak. Jó hogy nem dinoszauruszok, gondoltam mosolyogva,, amint egy utazási irodánál befizettem egy 2 napos túrára.

2018. február 23-26.

Vannak olyan dolgok az ember életében, amelyek bár csak egy pillanatig tartanak, mégis örökre bevésődnek emlékezetünkbe.
Amikor a légcsavaros repülőgép ablakából megpillantottam az alattam elterülő dzsungelt, szinte biztos voltam benne, hogy ezt a pillanatot egyhamar nem felejtem el. A vadon végtelennek tűnő egyhangúságát csak egy-egy kígyózó folyó szakította, amelyek vizét barnára festette a sok üledék. Viszonylag alacsonyan szálltunk, és én annak ellenére csodáltam az alattam elterülő tájat, hogy a a repülő eléggé ficánkolt a légtengerben. Tudniillik ennél kisebb vasmadárral nem repültem még eddig. Nyeltem is egyet, amikor La Paz-ban megpillantottam a csekély 18 személyes gépet, és még egyet akkor, amikor a nyitott kabin mellett a pilóta folyton lekapcsolt egy 10 percenként csipogó riasztót. Valahogy ilyen lehetett a repülés hőskorában, gondoltam mosolyogva. Imádtam minden percét.

Leszállás után rögtön mellbe csapott a 33 fokos meleg és 90%-os páratartalom. Mintha a botanikus kert melegházában lettem volna, csak éppen a fejem felett nem valami üveg volt, hanem a szabad ég. A legnagyobb meglepetést mégis az előttem tornyosuló hegyek okozták. Munkámból adódóan tisztában voltam vele eddig is, hogy az amazonászi medence nem homogén és lapos, hanem völgyek szabdalják keresztül kasul, de a valóság minden várakozást túlmúlt. Úgy néz ki, hogy más egy számítógép előtt valami számokat böngészni, és megint más minden érzékszerveddel magadba szippantani a dzsungelt. És mindez még csak a repülőtér leszállópályája volt.

Miután berendezkedtem a hostelben, elindultam egy utazási irodát keresni, ami bevisz a dzsungel sűrűjébe. Bár magamtól is mehettem volna elvégre úszni tudok és lábam is van, de valahogy nem akartam úgy járni, mint Yossi Ginsberg, aki a 80-as években majdnem otthagyta a fogát egy kalandos dzsungeltúra során, és akinek az egész Boliviai dzsungelturizmus köszönheti a létét. Arról nem is beszélve, hogy egy helyi, őserdőben nevelkedett idegenvezető valószínűleg jobban tudja, mint én hogy mit, hol lehet megnézni még annak ellenére is, hogy már tituláltak a természet vad gyermekének. Csak éppen nem ennek a természetnek.

Egy pár óra keresgélés után kaptam is egy helyi közösség által működtetett utazási irodát, ami normális árban elvisz majd három napra a dzsungelbe két osztrák, egy ausztrál és egy idegenvezető kíséretében. Visszamentem a hostelbe és aznap aztán már nem is csináltam semmi mást, mint bepakoltam a kis hátizsákomba mindent, amire szükségem lehet. Szúnyog riasztót, ami toxikus mennyiségben tartalmazott DEET-t, naptejet, esőkabátot és minden elektronikai kütyüm, amivel megörökíthetem ezt a valóra válni látszó álmot.

...

Ahogy a hosszú motoroscsónak megpróbálta legyőzni a Beni folyó sodrását, én minden érzékszervemmel a dzsungelt fürkésztem, és még mindig nem akartam elhinni, hogy itt vagyok. Vannak álmok, amelyekről soha nem gondoljuk, hogy valóra válnak, és mégis ápolgassuk őket egy életen át. Számomra eljutni az amazonászi esőerdőbe jó sokáig ilyen álom közé tartozott, még annak ellenére is, hogy a doktorim alatt majdnem valóra vált. Aztán néha elég, ha egyszerűen elhatározzuk magunkat, és elindulunk az álom valóra váltása útján, ahelyett hogy éveket álmodoznánk. Ebben az esetben pont ez történt, az álom ott terült szemeim előtt, és jóval egyszerűbb volt elérni, mint ahogy én éveken át gondoltam.
A csónakban heten ültünk, a már említett társaság, és a kétszemélyes "legénység". Négyünket leszámítva, mind az idegenvezetőnk, mind a legénység a helyi Tacana közösség soraiból származott. Keveset beszéltünk, inkább csak bámulunk, mintha mindnyájunkat lenyűgözött volna az előttünk elterülő táj a sebes folyóval és a erdővel borított hegyekkel.
Jó három órát tartott az út, amíg elértük szállásunkat, egy régi Tacana település helyén épült ökofalut. Illetve a falu még mindig megvolt, csak a lakók úgy döntöttek, hogy jobban megéri turistákat etetni, mint banánt és cukornádat termeszteni.

Beni folyó és a partja

Alig, hogy megérkeztünk és megebédeltünk, indultunk is a erdőbe, hogy felfedezzük növény és állatvilágát. Itt zárójelben jegyezném meg, hogy aki a dzsungelbe azért jön, hogy egy anakondával küzdő jaguárt lásson, miközben a vállán két arapapagáj pihen, az jobb, hogyha otthon marad. Irtó szerencsés kell legyen az, aki ilyen rövid idő alatt bármilyen nagytestű állatot megpillant. De én szerencsére nem ezért jöttem. Nekem bőven elég volt a liánoktól roskadozó óriás fák látványa, amelyek koronái között számtalan madár csapott néha irtózatosan nagy zajt a majmok csoportjaival egyetemben, amelyek néha megtiszteltek jelenlétükkel. Túravezetőnk egy igazi Mougli volt, ismert minden növényt, minden álltatot. Legtöbbjük hangját tökéletesen utánozta is, és percekkel hamarabb észrevett mindent, mint mi. Nélküle a növényeken és a mindenhol ott levő hangyákon kívül valószínűleg nem sok mindent láttunk volna. Na nem mintha a katonahangyák végeláthatatlanan serege, amint a hátukon viszik egyik helyről másikra tojásaikat, vagy levélvágó hangyák látványa nem lett volna eléggé érdekes. De azért egy csuklyás-majom látványa, vagy egy zöld szárnyú ara hangja csak elvonta a figyelmemet :)

A délutáni sétánál már csak az éjjeli volt érdekesebb. Az erdő ilyenkor "felébred" és hangosabb, mint egy Rolling Stones koncert. Majmok, papagájok, kabócák, békák ezrei veszik ki részüket ebből az éjjeli koncertből, amelynek hangereje a sötétség fokától függ. Én alvás helyett inkább ezt a koncertet hallgattam órákon át, amíg végre belealudtam egy csapat csuklyás majom kántálásba.

A következő két nap alatt, aztán minden mást elfelejtettem, és teljesen átadtam magam a dzsungelnek. Túravezetőnknek köszönhetően egyre többet láttunk, halottunk és ízleltünk. Meglátogattunk egy ara papagáj kolóniát, felmásztunk egy sziklára, ahonnan az alattunk elterülő dzsungel és a fák felett repkedő arapapagájok olyan képet festettek, mintha egy BBC-s dokumentum filmbe csöppentünk volna. Végigkóstoltunk mindenféle ehető gyümölcsöt, és még egy érzéstelenítő növény gyökerét is elrágcsáltuk, amitől 20 percig nem éreztem a nyelvem.
A második éjjel nem a faluban, hanem egy rögtönzött táborhelyen aludtunk, ahol csak a szúnyogháló választott el minket a dzsungeltől és az "ágy" közelében ólálkodó tarantula pókoktól.

Növény és állatvilág

A dzsungelben alig 72 órát töltöttem, de mintha egészen másképp jöttem volna ki belőle, mint ahogy bementem. Ezalatt a rövid idő alatt a zöld rengeteg kiszívott belőlem minden mérget, bánatot, aggodalmat és frusztrációt. Fura, de legalább is akkor nekem nagyon úgy tűnt.

U.I: Több foto a Facebookon és az Instagramon.

2018. február 21-22.

La Paz-tól féltem egy kicsit. Szegény ország milliós fővárosa nem hangzott valami kecsegtetően. Annak se örvendtem túlságosan, hogy az egész város 3650 m-en feküdt, én meg még mindig nem szoktam meg a magasságot. Uyuni óta akárhányszor 3000 m fölé mentem jól megfájdult a fejem. Pedig már mindenfélét kipróbáltam, még a kokaleveleket is, ami, mellesleg, legalább is nekem, nem használt semmit, hiába rágcsáltam két napon keresztül, jó ősi inka szokás szerint. De, visszatérve La Paz-ra, a város nem is volt annyira ijesztő, mint ahogyan számítottam. Az elhelyezkedésének köszönhetően pedig lélegzetelállító képet festett, ahogyan lassan kanyarogtunk lefele az Altiplanó 4000 m-es fennsíkjáról. Hogy Alonso de Mendoza, a konkvisztádor, aki a La Paz-t alapította, mire gondolt, amikor lényegében egy 400 méteres mély kanyon mélyét választotta a város helyének, senki sem tudhatja. Valószínűleg nem sejtette, hogy mostanra egy közel 800 ezres monstrummá növi ki magát, amely egészen az Altiplánóig kúszik fel a majdnem függőleges sziklafalakon.

A busz korán reggel érkezett, így lepakoltam a cuccaimat a hostel és elindultam keresni egy kávézót, ahol megihatok egy cappuccinot. Keresés közben lettem figyelmes arra, hogy egyes útkereszteződéseknél kisebb csoportok tüntetnek zászlókat lengetve és különböző táblákat lobogtatva, amin az áll, hogy "Bolivia dice NO". Eszembe jutott, hogy még Sucre-ba mondta egyik utazótársam, akivel a hostelben találkoztam, hogy Bolíviában egy egész tüntetéshullám lesz, a hatalmat elengedni nem igazán akaró Evo Morales elnök ellen. Evo Morales-ről egy kisebb regényt lehetne írni, és gondolom már írtak is, én röviden mégis csak annyit említenék, hogy Bolívia első őslakos elnöke, aki történetesen nem inka leszármazott, hanem aymara. Na meg annyit, hogy kokacserje termesztő volt, és egész vad kirohanásai vannak az Egyesült Államok ellen. Egy olyan igazi jó Dél-Amerikai diktátor csemete, amiből mostanság egyre több burjánzik világszerte.

Délutánra a kisebb tömegek egyesültek, több tízezresre duzzadtak, aztán egy kritikus tömeget elérve elindultak az elnöki palota elé tüntetni. Ezzel párhuzamosan, illetve egy picivel korábban, egy pro-tüntetés is volt, ahol a legtöbbjére közeli falvakból behozott idős aymarák az elnök mellett tették le voksukat. Én megszegtem az utazási könyvek első számú törvényét, és pedig azt, hogy messziről kerüljem el a politikai tüntetéseket, és vidáman ellátogattam mindkét tüntetés helyszínére. Bár a protüntetés érdekes volt, mivel a résztvevők nagy része aymara népviseletben jelent meg, de valahogy mégiscsak jobban éreztem magam az ellentüntetésen az egyetemisták és tanáraik között.

Másnap el kellett döntsem, hogy az utazásom következő állomását mivel közelítem meg, busszal vagy repülővel. A busz közel 20 óra alatt a repülő 40 perc alatt teszi meg a 400 km-es távolságot a dzsungel szélén levő Rurrenabaque-ig. A húsz óra ellenére már majdnem a busz mellett döntöttem, sokkal kalandosabbnak tűnt, amikor egy email-en akadt meg a szemem, amit egy pár órával azelőtt kaphattam. Még decemberben küldtem el egy tudományos cikket egy színvonalasabb folyóirathoz, onnan kaptam választ. A cikket a bírálók elég jól értékelték, de muszáj lesz egy pár módosítást, magyarázatot beiktassak mielőtt elfogadnák publikálásra. Kb. öt napi munka, állapítottam meg, miután végigolvastam az elbírálók megjegyzéseit, és máris lefoglaltam a repülőt, hogy időt nyerjek.
Délután aztán végre elmentem város nézni egy holland zenésszel és egy ír lánnyal, akikkel a hostelben ismerkedtem meg. A séta fénypontja a felvonók egyike volt, amely összeköti La Pazt és a mintegy 400 m-el magasabban levő El Alto-t. A felvonok teljesen újak és ha alattuk nem egy főváros terülne el, az ember azt hinné hogy éppen egy síparadicsomban van Svájcban. El Alto-ban éppen a heti nagy piac volt, amely kísértetiesen hasonlított a szülővárosom ócskapiacához. A két útitársam nagy élvezettel botorkált a standok között, ahol a sült csirkétől egészen az autógumiig mindent lehetett kapni. Mivel számomra elég ismerős volt a látvány, inkább elsétáltam egy olyan helyre, ahol jó rálátásom volt az alattam elterülő városra.

Este még elmentünk egy étterembe ami, elég drága volt és jó szar is, aztán "jóllakottan" visszamentünk a hostelbe. Éjjel nyugtalanul aludtam, mivel a gondolatom már a dzsungel körül járt.

Térkép:

2018. február 17-20.

Lassan szürcsölgettem a cappuccino-t, és néztem az alattam elterülő várost. Igazán rendelhettem volna valami hideg italt ebben a melegben, gondoltam. A nap lassan kúszott lefele, egyre inkább vörösre festve az eget, nekem meg olyan érzésem támadt, mintha a spanyolországi Andalúziában lettem volna. Csakhogy Andalúzia közel 10 ezer kilométerre volt, egy egészen más kontinensen. Eszembe jutott Zanzibárnak "Ha kiugranál" dala, amelyben Rita (énekes) zengi: "...az utca jó, csak a földrész gyanús...". Valahogy én is így éreztem magam. Olyan ismerős volt minden, és mégis egészen más.
A város, amely ennyire összezavarta érzékeimet, nem volt más mint Sucre, Bolívia alkotmányos fővárosa. Hogy miért ilyen cifra név, és miért nem egyszerűen főváros, az egy régi polgárháborúnak, és valami fura békeszerződésnek köszönhető, amelynek során Sucre névileg megtartotta fővárosi statútumát és a legfelső bíróságot, de az igazi hatalom La Paz-ba került a parlamenttel és az elnökkel együtt. Úgy látszik nem csak Európa komplikált, hanem Dél-Amerika is.

Sucre-ba azelőtti nap érkeztem Luis-val, egy éjszakai buszozás után, egyenesen Uyuni-ból. Uyuni különben egy csúnya porfészek volt, annak ellenére, hogy turisták ezreit kellett volna kiszolgálja, akik a sósivatagot jöttek megnézni. Már akkor megfordult a fejembe, hogy ha a többi bolíviai település is hasonló lesz, akkor igencsak lerövidítem az országban eltöltendő időm, elvégre nem nyomort és mocskot jöttem nézni.
Ahogy viszont gyalogoltunk befele, hamar rájöttem, hogy ez biza nem Uyuni, hanem egy civilizált középméretű város. És nem csak Dél-Amerikai viszonylatban, hanem úgy általában. A központ aztán egyenesen lenyűgözött. A fehérre festek épületek, a takaros terek, tiszta utcák és jól öltözött emberek teljesen elfelejtették velem, hogy Dél-Amerika legszegényebb országában vagyok. A hostelben nem is időztem sokat, annak ellenére, hogy az egyik legjobb volt eddigi utazásom során, hanem bevetettem magam a városi forgatagba, amely a kisvárosokra jellemzően inkább lomha cammogás volt, mint forgatag. Elsétáltam a központi piacig, amely tele volt a környező falvakból árujukat kínálgató őslakosokkal, megnéztem Dél-Amerika egyik legrégebbi egyetemét, bekukkantottam vagy két templomba, és élvezettel elfogyasztottam vagy két fagylaltot a város központi parkjában.

Sucrei képek.

Ezt a városnézési, fagyizós folyamatot aztán két napig ismételgettem. Ebbe a két napba belefért még egy múzeum és egy paleontológiai park is a város szélén, ahol 200 millió éves dinoszaurusz lábnyomokat lehetett látni. Hiába na, valahol mélyen mégis csak valami tudós féle lehetek, és nem macska (rajzfilmre való utalás), ha ilyesmiket is megnézek.

A múzeum két Quechua nyelvet beszélő őslakos törzs, a Jalq’ak és a Tarabucok, szőtteseit tartalmazza, és bár nem vagyok rajongója a színes rongyoknak, ezek elég szépek voltak ahhoz, hogy egy jó pár órát eltöltsek itt. Venni is vettem volna egyet a fél-csupasz szobáim egyikébe, ha nem kértek volna el érte 300-400 eurónak megfelelő bolivianos-t (Bolívia pénzneme).
Mint utazásom során ezt a "kihagyást" is elintéztem annyival, hogy hát biza a következő Dél-Amerikai utazásomra is kell valamit hagyni.

A paleontológiai park már közelebb állt érdeklődési körömhöz, és annak ellenére nagy élvezettel fotózgattam a 200 m-re levő dinoszaurusz lábnyomokat, hogy maga a park óvodás gyerekeknek volt berendezve, műanyag dinoszauruszokkal. Kb. én is úgy éreztem magam, mint egy őslény a sok óvodás között, akik ujjongva tapogatták a "dinoszauruszokat" fittyet hányva a távolban levő lábnyomokra.

Tarabuco szőttes	Azok a sziklafalon dinoszaurusz lábnyomok. Hogy miért van a tövében ennyi konténer, azt nem sikerült kiderítenem.

Három nap után fájó szívvel búcsúztam el Sucretől, eddigi utazásom nagy meglepetésétől. És majdnem kihagytam, gondoltam, amint felültem a La Paz-ba tartó buszra, amit mellesleg épp hogy elértem.

Térkép: 

2018. február 14-16.

A szervezett kirándulások nem a kedvenceim. A legnagyobb problémám azzal van, hogy megvagyok győződve, hogy majdnem lehetetlen különböző igényű embereknek ugyanazt megszervezni, úgy, hogy mindenki jól érezze magát. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy saját jármű hiányában egy-két alkalommal muszáj lesz benevezzek egy-egy ilyen tömeg természetnéző nyomorra, ha látni is akarok valamit. Az Uyuni sósivatag meglátogatását, és Bolíviába való érkezésemet így egy utazási társaságra bíztam, remélve, hogy nem fogok fejveszetten menekülni az első nap után. A terv szerint első két nap az Eduardo Avaroa nemzeti parkban és környékén fogunk időzni, harmadik nap pedig a a kirándulás fénypontjaként a sósivatag látogatása lesz napirenden. Elég jól hangzott így elsőre, de ennek ellenére felemás érzésekkel ültem fel reggel hétkor az utánam küldött járgányra. Már öten voltak a mikrobuszon, mind lányok. Aztán még felszedtünk két fickót és két turbékoló párt is, így a sofőrünkkel együtt 13-an lettünk, pont mind a gonoszak. Vezetőnk felvázolta az aznapi tervet. Már San Pedro de Atacamá-ban "kilépünk" Chiléből, vagyis lepecsételik az útleveleket, aztán 50 km után elérjük a Bolíviai határt, ahol megreggelizünk, elintézzük a belépést, és átpakolunk két 4x4-es dzsipbe.
Az első gondolatom az volt, hogy, nehogy a két turbékoló párocskával kerüljek össze, mert Tibi barátomtól kapott bicskával harakirit végzek ott helyben.
Amíg meg nem érkeztünk a chilei útlevél lepecsételő központhoz (másképp nem tudom hogyan hívjam, mert a határ még 50 km-re volt), senki nem szolt egy árva szót se, a párocskákat leszámítva, akik folyamatosan turbékoltak.
Ezen a helyzeten segített, hogy a pecsételést egy kissé hátráltatta az a 200 turista, akik úgyszintén ugyanarra az útra neveztek be és akik a sorban előttünk voltak. Mit szépítsem a helyzetet, mi voltunk az utolsók
Így volt időnk bemutatkozni és megtudni egyet és mást egymásról. A társaság felét a chileiek adták. Két barátnő és a két turbékoló párocska. Nehogy velük kerüljek össze, gondoltam ismét. Aztán volt négy brazil (három lány és egy fiú) egy francia és jómagam. Persze rajtam kívül mindenki jól beszélt spanyolul, így bár megpróbáltam a konverzációt angol vizekre evezni, a spanyol valahogy minduntalan visszatért a beszélgetés során.
Lepecsételték az útlevelet, engem meg megdorgáltak, mert elvesztettem valami papírt amit az n-ik chilei határákelesnél kaptam vagy 2 hete, és amit muszáj lett volna megtartani. Még jó hogy nem büntettek meg, gondoltam.

Miután mindenki készen volt, visszaültünk a mikrobuszba és irány a Bolíviai határ, ahol ott a senki földjén megreggeliztünk. Majd ráfagyott a kezem a kenyérre, olyan hideg szél fújt. Két teát is megittam, csakis azért, hogy melegítsem a kezem a forró csuporral. Miután mindenki jóllakott megjelent egy túravezető és kettéosztotta a csoportot, hogy a két dzsipbe elférjünk. Na, most ugrik a majom a vízbe, gondoltam, miközben a bicskát kerestem a hátizsákomba.
És láss csodát, nem a turbékoló párocskák közé osztottak, hanem az egyedül állók csoportjába, mint az izraelit. Igen izraelit, tudniillik a foglaláskor az én spanyolom és az ügynök angolja annyira jó volt, hogy ő úgy értette hogy én izraeli vagyok. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csakhogy az izraelieknek vízum kell Bolíviába. Túl jóban vannak az amerikaiakkal (USA), azokat meg itt errefelé nem nagyon kedvelik, főleg az ilyen friss demokráciában, mint Bolívia. Elég sokat kellett győzködjem a túravezetőt, hogy nekem magyar állampolgár létemre nem kell vízum. Végül elhitte, de elég gyanakvóan nézett felém továbbra is. Miután minden letisztázódott beálltam frissen alakult csapatommal a kígyózó sorba, lepecsételtetni az útleveleket.
Minden rendben ment, és sofőrünkkel, Elias-al a volánnál, elindultunk felfedezni Bolívia délnyugati csücskét.

A következő 48 órát vagy teljes egészében leírom vagy röviden összefoglalom. Az elsőt természetesen nem lehet, a második meg igencsak foghíjas képet festene az eseményekről.
Így hát most az egyszer inkább beszéljenek a képek helyettem, amelynek szereplői Alexandra, Carolina, Rosie, Luis, Helio, jómagam, és Bolívia lélegzetelállító tájai.

Balról jobbra (Rosie, Alexandra, Carolina, Helio, Luis és jómagam)	Bolíviai határ

Első megállásunk során futottunk össze ezzel a vikunyával	Viharfellegek elől menekülő dzsipek.

Bolond társaság 1	Bolond társaság 2

Fürödtünk is, valami langyos lábvízben.	Ebben nem fürödtünk, mert volt vagy 90C fokos.

Ezt úgy hívták hogy Laguna Miraculosa. Tényleg volt benne valami varázslatos.	Ez egy láma. A lámák a közhiedellem ellentétben nem vad állatok, hanem amolyan Dél-Amerika tehenei.

Na ez k... különleges hely. Sósivatag vizzel fedve. Tiszta ellentmondás nem?	A dzsipek tömve turistákkal megpróbálnak egy olyan helyet keresni, ahol négyzetméterenként kevesebb, mint 50 ember van. Mivel az egész sivatag 2000 négyzetkilométer, általában sikerül is nekik.

Jó volt veletek...

Térkép:

2018. február 11-13.

San Pedro de Atacama elég jópofa falucska lenne, ha nem lepnék el minden éveben ebben az időszakban turista hordák. Ilyenkor a falú főutcája annyira megtelik, hogy kerülgetni kell az embereket a poros úton, és órákat kell sorban állni a bankjegy automaták előtt, amíg az ember valami pénzt kivesz. Mert persze kártyával sehol se lehet fizetni, és a több ezer turistára három automata jut. Mindennek ellenére az itt töltött majdnem három nap egész nyugisan telt el.
Február 11-én délután érkeztem meg egy 18 órás buszozás után Valparaisoból, és emiatt aznap már semmire nem voltam jó. Át kell gondoljam a "repülővel csak végszükségletben" irányelvemet, így 9000 km buszozás/autókázás után. Főleg ilyen esetben, amikor a repülőjegy ugyanannyiba kerül, mint a buszjegy, morfondíroztam, miközben gémberedett lábaimat megpróbáltam járásra bírni. Aztán aznap már nem is csináltam semmit azon kívül, hogy elmentem vacsorázni egy közeli kifőzdébe, ahol kizárólag sült csirkét és sült krumplit szolgáltak. Olcsó, helyieknek való hely volt, ahol a TV-ben szappanoperákat néztek az éhes vendégek.

Másnap reggel kimentem a faluba körbenézni, és lefoglalni egy több napos, szervezett kirándulást, ami majd átvisz Bolíviába egy nemzeti parkon keresztül, és amelynek végállomása az Uyuni sósivatag. Ez utóbbi tevékenység a nap nagyrészt felvette. Egy tucat utazási irodát meglátogattam, de egyik se volt tökéletes. Vagy nem mentek aznap, amikor mentem volna, vagy drágábbak voltak a kelleténél, vagy gyanús volt az ügynök képe. Ennyire rég voltam válogatós, de három napi utazásról révén szó, egy olyan nemzeti parkban, amely 4000 méter fölött fekszik nem akartam túl sokat kockáztatni. Végül a hostelemben levő izraeliek segítettek, és viszonylag jó árban lefoglaltam egy 3 napos túrát.
Különben a hostelemben elég antiszociális figurák voltak megszállva. A turbékoló párocskáktól elkezdve, akik annyira elvoltak foglalva egymással, hogy észre se vették, hogy más is van körülöttük, egészen a telefonjaikból ki nem bújó fiatalokig, akik idejük nagy részét internetezéssel töltötték. Mivel közülük senkit nem kaptam, aki érdekelve lett volna egy délutáni falunézésben, ezért egyedül indultam el a fotógépemmel a nyakamban. Ennek a nagy készülődésnek nagy értelme nem volt, mivel az egész falut 20 perc alatt végiglehetett fotózni. Volt egy főtere, mellette az agyagtemplommal, és egy főutcája, ami tele volt utazási irodákkal és vendéglőkkel. Ennek ellenére a 20 percből aztán lett egy óra is, mert a templom különösen lekötött és a főtéren helyi muzsikosok játszottak valami chilei népzenét. A főutcán aztán már csak végigrohantam, mivel annyira nem volt érdekes hogy sokat időzzek, és az esőfelhők is gyülekezni kezdtek. Alig hogy visszaértem már esett is. A fene se gondolta volna, hogy a világ legszárazabb sivatagában nyári záporban lesz részem. Elő a Google, hogy megnézzem mi a fene történik itt.
Kiderült, hogy a déli féltekei nyárban, ami januártól márciusig tart, az Atacama sivatag e részén elég sokat esik, olyannyira, hogy a laposabb területeket időnként egészen befedi a víz. Az ember holtig tanul, jutottak eszembe nagymamám szavai.

Az agyagtemplom és a San Pedro de Atacama főutcája.

Másnap reggel jó korán elmentem, hogy egész napra kibéreljek egy biciklit. Egy közeli sós lagúnát és a "híres" hold völgyét akartam megnézni, méghozzá bicikliről. Úgy számoltam, hogy, pihenőkkel együtt, 7-8 óra alatt megteszem a 100 km-es távot. Otthagytam garanciába a román személyim, feltettem a sisakot, és nekivágtam az első célpontnak, a 20 km-re levő sós lagunának. Elég jó tempóban haladtam, annak ellenére, hogy kavicsos úton kellett tekerjek és az út elég sáros volt az előző napi esőtől. Egy jó óra után egy őrházhoz értem, amiből egy szigorú arcu parkőr lépett ki, és tudatta velem, hogy a laguna az esőzések miatt zárva. Őszintén nem igazán értettem, hogy miért. Elvégre az út járhatónak tűnt és, a laguna egy tó, amit egy kis eső nem tud csak úgy elrontani. Mivel az őrház oldalára fél méteres betűkkel ki volt írva, hogy ne inszisztáljon a tisztelt látogató, ezért inkább azt érdeklődtem meg, hogy merre lehet a közelbe menni, ami nyitva is van. Normális választ nem kaptam, csak annyit, hogy kb. 15 km-re van egy másik laguna, amiről viszont nem tudja, hogy nyitva van e vagy sem. De azért próbáljam meg, mondta miközben a telefonomat böngésztem, hogy merre is kell menjek. Persze nem ő kell pluszba még 30 km-t letekerjen ebben a dög melegben, gondoltam, miközben ismét felpattantam a "csodaparipámra".

Még egy órát tekertem a nedves-köves úton amikor is egy fura képződményhez értem, ami előtt egy féltucat mikrobusz parkolt. Egy körülbelül 15 méter átmérőjű tó, vagy inkább lyuk volt,  amiben meggyűlt az esővíz. Ebben a lében lubickoltak a mikrobuszok utasai, a partról meg a vezetők fotózgatták őket. Eléggé nevetségesnek tűnt az egész. Mintha mindenki csakis a fénykép miatt úszkálna. Nem hiába nem vagyok  kedvence az ilyen szervezett kirándulásoknak. Megvártam, amíg a túracsoportok elmennek, aztán én is megmártóztam a  hideg vízben. A sivatag ez a része lényegében egy óriási sómező, ezért a "tónak" a vize teljesen telítődve volt. Így csak lebegtem a víz felszínén és hallgattam a csendet.

Visszafele aztán egyre nehezebben ment a tekerés. Elfogyott a vizem és egyre melegebb lett. Valószínűleg az se segített, hogy 2500 méteren vagyok. Azon járt az eszem, hogy egészen alul értékeltem a sivatagot, és igencsak túlértékeltem képességem, amikor reggel azt hittem, hogy könnyedén megteszem a száz kilométert. Mivel még egy 30 km-es kitérő is becsúszott, ezért úgy döntöttem, hogy a hold völgyet kihagyom és visszamegyek a faluba. Valamit kell hagyni a következő Dél-Amerikai útra is, gondoltam mosolyogva. Délután négyre érkeztem meg San Pedro-ba, és az első utamba eső üzlet hűtőszekrényéből valósággal kitéptem egy palack vizet, és ott helyben meg is ittam. Aztán még egyet. Két üres palackkal mentem fizetni a nagy szemekkel bámuló kasszás-nőhöz.
Este bedobtam egy rossz pizzát, és miután minden chilei pesómat átváltottam boliviánora, viszonylag hamar lefeküdtem, mivel reggel jön értem a mikrobusz, ami majd átvisz Bolíviába.

 "Tó" a sivatagban és az atacamai sómező.

Térkép:

2018. február 7-10.

"...És akkor a megbokrosodott és szőrrel borított Nyilas valamit elhullatott, egy gyémántocskát távolba vesző patáiról, egy pirinyó bolhát messze fénylő bundájából. Így született meg Valparaiso a fénybe borult és zsongó, a tajtékos és ribancos város."

Azért ennyire jó még nem lettem, hogy ilyet tudjak produkálni. Ezek a sorok Pablo Neruda tollából származnak, aki életének egy részét a városban töltötte és még egy ódát is költött a szeretett városhoz. Szerdán délben érkeztem meg a 14 órás út után, amelynek nagy részét átaludtam. Ahogy kiléptem a buszállomásról megértettem Neruda szavait. Valparaiso tényleg a fénybe boruló, zsongó, tajtékos város képét festette. Hogy mennyire volt ribancos, azt így első látásra nem tudtam megítélni, de a későbbiekben kiderült hogy igen is.
Felültem egy helyi kisbuszra, reméltem a jóra, és irány a hostel, amelyet még Marine ajánlott Ushuaiaban. Valparaíso-ról tudni illik, hogy 42 dombra épült, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy 42 sziklára, annyira meredekek a domboknak nagy része. Meg is lepett, amint a busz majdnem járhatatlanul meredek és szűk utcákon száguldott felfele. Lesz itt mit gyalogoljak vagy inkább hegyet másszak, gondoltam.
A szállás szobájába érve aztán szokás szerint bemutatkoztam a bent tartózkodónak, jelen esetben egy harmincas éveiben járó "fiúnak". Gábor jött vissza a válasz, és a hangsúlyból egyértelmű volt, hogy az első magyarral van dolgom az utazásom során. Gábor nem sokat teketóriázott, alig mutatkoztam be máris közös programot csinált. De az is lehet, hogy én csináltam, már nem emlékszem pontosan. Menjünk várost nézni, mondta (vagy mondottam). Így hát gyorsan letusoltam és indultunk is. Lassan sétálva szippantottuk magunkba a várost. A hostel Valparaiso legbohémebb részén volt, az Alegro dombon (cerro), teli kávézókkal és kis családi éttermekkel. Az épületek falai meg sziporkáztak a különböző tematikájú rajzoktól. Volt itt minden, tájkép, csendélet állatokkal-növényekkel, karikatúra, életjelenet, pop art, szürrealizmus és a többi. Bár egyik se volt Andy Warhol vagy Salvador Dali, de ott és akkor nekem nagyon tetszettek. Elsétálunk, vagy inkább felmásztunk Neruda házához is, még egy kicsit bolyongtunk a színes falak között, aztán visszamentünk a hostelbe megpihenni.
Különben a hostelnek első látásra semmi különlegessége nem volt. Ez addig, amíg az ember fel nem ment a tetőn berendezett konyhába. Mert onnan olyan kilátás nyílt a városra, hogy rögtön elfelejtettem, hogy az internet elég akadozva működik, vagy történetesen a szobában nincs elég dugasz 8 embernek.
Gábor este valami helyi csajszival találkozott volna, akikkel egy közösségi hálón (Couchsurfing) ismerkedett meg. Megérdeklődte, hogy én mehetek e, és miután meggyőződtünk, hogy igen mivel ő is jön valakivel, elmentünk megenni valamit a találka előtt. Név-szerint Scarlette-vel és Rodrigó-val, vacsora után találkoztunk. Elvittek egy csakis helyiek által látogatott pubba, ahol egy pár üveg vörös mellett éjjel 2-ig beszélgettünk. Bár hulla fáradt voltam, jókedvűen másztam a meredek utcákat.

Valparaisoi falrajzok.

A következő nap még jobban belevetettük magunkat a városi életbe. Scarlette elvitt minket valami közeli homokdűnékhez homok-deszkázni, ami olyan, mint a hódeszkázás, csak éppen sokkal szarabb. Tudni illik a homok nem egészen hó, és akármennyi viaszt kentem fel az aljára egy pár méter csúszás után minduntalan megállt. Lehet én csináltam valamit rosszul. Igaz, se Gábornak, se Scarlette-nek nem ment jobban. Végül is a kilátás a távolban levő Valparaisora, és a homokdűnék tövében hullámzó Csendes Óceán hangja mindent kárpótolt. Scarlette homodeszkázás után Santiágo-ba ment, mi meg Gáborral úgy döntöttünk, hogy a millió dolláros kilátású konyhában főzünk egyet. Eddigi tartózkodásom alatt egy normális húsételt nem ettem meg új fogadalmam miatt, de valahogy most úgy éreztem, hogy egy hónapi húsban szegényes kosztomat egy irtó nagy marha steakkel fogom megünnepelni. Gábor hozott is egyet, volt vagy 800 grammos a három új vastag marhaszelet. Pont elég kettőnknek. Só és bors ennyi kell egy jó steakhez. Na meg a módja, hogy hogyan kell megsütni. Hála egy volt szerelmemnek pontosan, tudtam hogy mit és hogyan kell csinálni ahhoz, hogy jó legyen. És tökéletes is lett, minden darabja szétolvadt a számban. A steakhez megbontottunk egy üveg finom Chilei vöröset és bámultuk az alattunk elterülő fényben áradt várost.

Harmadik nap.
Gábor délután ment tovább Santiago-ba, de délelőtt még ellátogattunk Valparaiso kötelező turista látványosságaihoz, a híres felvonókhoz. Ezek legjobban a budai siklóra hasonlítanak, de volt közöttük olyan meredek is, amely inkább lift volt, mint felvonó. Az eredetik 1926-ból mára már alig működnek, legtöbbjük felújítás alatt volt. Mégis kipróbáltunk hármat, főleg, hogy végre volt valami, ami olcsó is volt. Megebédeltünk egy empanada (töltött péksütemény) helyen, ahol 100 félét is készítettek ebből a spanyol / dél-amerikai specialitásból.
Este még egyszer kimentem Scarlettel egy diákok által látogatott étterembe a Valparaiso melletti Vina del Mar-ba, aztán mivel messze volt, és a buszok már nem közlekedtek kipróbáltam életem első Uber-ét (amolyan taxi féle).

Negyedik nap.
Este indult csak a buszom, így a napot azzal töltöttem, hogy még egyszer ellátogattam kedvenc helyeimre, megnéztem kedvenc falrajzaimat. Aztán elmentem bevásároltam az útra és felmentem a Lindo teraszára. Főztem egy teát és néztem a zsongó és ribancos várost.

Talán találó, hogy Neruda szavaival zárjam ezt a bejegyzést. De akár az enyémek is lehetnének.
“Szeretem Valparaísot,”, “A világ összes tengerpartjának királynője,/Valódi központja hullámoknak és hajóknak,... Szeretem gyilkos sikátoraid".

2018. február 6.

Puerto Varasban a tóparton egy padon ülve vártam, hogy kitisztuljon az ég. Betettem Mozartnak a XXI. zongoraversenyét és figyeltem a távolban alig-alig kivehető képződmények körvonalát. Érdeklődésem alanya nem volt más, mint két aktív vulkán, amelyeknek hófedte csúcsait már az előző este megcsodálhattam, viszont lusta voltam lencsevégre kapni. Pedig annál tökéletesebb fotót nehezen készíthettem volna. A lenyugvó nap sugarai vörösre festették a két vulkánt, úgy tűnt mintha hullámzó lávafolyam zúdulna alá lejtőiken. Védelmemre legyen szólva, hogy egy 14 órás út után voltam, és mindenre volt kedvem csak fotózgatni nem. Mégse mérgelődtem annyira, mint más esetben, amikor elszalasztok egy jó fotó lehetőséget. Vagy fáradt lehetek, vagy az út kezd megváltoztatni, és ilyen banalitások nem zavarnak már. Hogy melyik, azt nem tudtam egyelőre eldönteni.

Osorno vulkán

Egy jó órai ücsörgés, és még vagy három Mozart zongoraverseny, után éppen indulni akartam, amikor a távolban egy ismerős arcot pillantottam meg. Rugózói lépésekkel közeledett a közelembe levő információs panelhez, megállt előtte és böngészni kezdte a rajta található térképet. Felvettem a hátizsákom és melléje érve jó napot köszöntem. Felismerhette a hangom, mert mosolyogva felém fordult. Christian volt, az 52 éves "őrült" világutazó, akivel még Argentínában találkoztam stoppolás közben.
Mivel az ég nemhogy kitisztult volna, hanem egyre inkább beborult, úgy döntöttem, hogy estig, amíg a busz indul, a városban sétálgatva hallgatom Christian történeteit.
Először viszont városnézés következett. Puerto Varas szép takaros üdülőváros, de igazából nincs benne semmi különleges, a távolban merengő két vulkánt leszámítva. De azok most makacsul felhőbe burkolóztak. Ami "érdekessége" az a német templom, amely a központhoz közeli dombon épült. Azért német mert, Chilének ez a része (déli) a XIX-ik században német telepesekkel bővült, amelyet ráadásul egy kormányprogram keretén belül hajtottak végre. Pont mint nálunk, amikor II. Géza behívta a szászokat Erdélybe 500 évvel korábban. Ezeket mindenhova hívják, pedig majdnem felégették a világot már kétszer is, gondoltam mosolyogva.
Aztán a németekkel jöttek a szokások is. Német kinézetű templomok, épületek és sörfőzdék, bár, őszintén szólva, a sört leszámítva, elég gyenge imitációja volt a német kultúrának, amit itt tapasztaltam. A templom távolról tényleg úgy nézett ki, mintha tényleg Bajorországból hozták volna, közelről egy igencsak gyenge utánzat volt.
Mondtam Christian-nak, hogy ennyi elég is volt a városnézésből, inkább üljünk le egy központi térre és hallgassuk az utcai zenészeket. Egész délután ezzel telt el, én meg közben angol társam érdekes történetein csemegéztem. Kiderült, hogy Eton-ba járt középiskolában. Eton-ról tudni kell, hogy Anglia legelitebb iskolája, padjai között olyan diákok ültek, mint George Orwell, Hugh Laurie (Dr. House), William herceg, David Cammeron, és a fél angol parlament tagjai. De Chritian gyűlölt mindent ami elit, sőt majdnem mindent, ami luxus volt. Így nem csoda, hogy ezt a nomád, majdhogynem aszkéta életet választotta. Este neheze váltam meg tőle, inkább hallgattam volna történeteit, mintsem egy újabb 16 órás buszozáson kelljen átvergődjem magam.
De várt Valparaiso, a Csendes-Óceán ékszere.

Mert Latin-Amerikában a tánc az úr	Christian

Térkép (az egyszerűség kedvéért Valparaisoig is):

2018. február 04-05.

A következő két nap azzal telt el, hogy megpróbáltam kijutni Patagoniából. Na nem mintha nem maradtam volna. Akár egy évet is. De minden szépnek egyszer vége kell legyen. Általában pont attól marad szép, hogy vége. Biztos vagyok benne, hogy más helyen is jó lesz, és ugyanakkor abban is, hogy valami nagyon különleges kell majd legyen, hogy Patagoniával felvegye a versenyt. De addig is amíg még itt vagyok, magamba szippantom minden apró részletét.
...
Az út, amelyet egy naposra terveztem, de végül kettő lett belőle, az egyik legváltozatosabbak bizonyult eddigi utam során. A közel négyszáz kilométert 3 busszal, 3 komppal és egy motorcsónakkal sikerült megtenni. Bár személy szerint nekem dél Patagonia jobban tetszett, de a sok jármű váltásnak, és a fjordoknak amelyeket az út keresztezett, megvolt a maga varázsa.
Elsőként a földcsuszamlás által elsodort részt kellett kikerüljem. Bár nagyon komplikáltnak tűnt egy hegyek közé szorult utat kikerülni, anélkül hogy 500 km-es kerülőt tegyek, végül is viszonylag egyszerűen ment. Dombok között nevelkedett korlátolt elmém mindig elfelejti, hogy a világon léteznek vízi járművek is, amelyeket a legtöbb helyen igencsak hatásosan használnak. Pont ezt történt ebben az esetben is. A szárazföldi utat egyszerűen helyettesítették egy vízivel. Igaz, a tavon csak kis méretű, maximum tíz személyes motorcsónakok voltak, de abból aztán volt elég. Így egyszerűen a tóig elvittek busszal, ott betuszkoltak minél több embert egy ilyen lélekvesztőbe, aztán a túloldalon felpakoltak egy másik buszra.

"Lélekvesztő"	Beszállás a "lélekvesztőbe"

Dél körül érkeztem meg Chaiten-be és reméltem, hogy mehetek is tovább minél hamarabb. A remény hamar szertefoszlott, amikor megtudtam, hogy busszal a 240 km-es út közel 12 órát tart. Megint kimentem a fejemből, hogy nem csak szárazföldön lehet menni. Sőt ebben az esetben az út majdnem felét nem is lehet szárazföldön megtenni, muszáj volt kompra szállni. És a kompra várni kell és lassabb is, mint a busz.
Elméletileg lehetett volna végig egy éjjeli komppal is menni még aznap, de miután vagy öt órát vártam, hogy végre kinyisson a jegyárus, kiderült hogy elfogytak a jegyek. Eleget kérleltem a jegyárust, hogy nekem nem muszáj ülőhely, elleszek én a hajó fedélzetén is, vagy akár a WC-ben, de hajthatatlan volt. "No es posible, no es posible" , hajtogatta. 

Így hát egy délutánt és egy éjjelt itt kell töltenem, mérgelődtem. Aztán egy pár óra után már nem bántam. Chaiten nem is volt olyan rossz hely. És ez, annak ellenére, hogy 2008-ban egy vulkánkitörés miatt, a keletkező iszapár teljesen elsodorta a várost, így tíz évesnél idősebb épületet hiába keresnénk. Most is folyamatosan füstölgött a kúp, pont annyira, hogy egy kissé kényelmetlenül érezzem magam. Hiába na, Vásárhelyen se hajókhoz, se aktív vulkánokhoz nem igazán szoktam hozzá.

Ez NEM a füstölgő vulkán - annak csak a füstje látszott ezért tettem ezt a szebb képet.

Másnap jóformán nem csináltam mást, mint fel és leszálltam a buszról, attól függően hogy éppen kompon voltunk vagy aszfalton. A leghosszabb kompozás hat órásra sikeredett. De nem bántam, inkább kompon, mint egy szűkös buszülésen, mocskos ablak mellett, utaztam. A széles fedélzeten nagyokat sétáltam élveztem a kellemes szellőt, és bámultam a fjordot és a vizeiben úszkáló pingvineket.

Jó későn futott be a busz Puerto Montt-ba és már az első percekben valami fura zavarót éreztem. Rengeteg autó, emberek az utcákon, számtalan üzlet, zsúfolt terek. Egy hónapja hogy Puerto Madryn-nál beléptem Patagoniába és bár kisebb városok övezték utam, azok inkább csendes falvakhoz voltak hasonlók, mintsem egy ilyen zajos, poros, zsúfolt kócerájhoz. 

Jóformán el se hagytam Patagóniát és máris hiányzott. A vad őrjítő hegyeivel, nyugtató, végtelenbe tűnő pampájával, tavaival, gleccserivel, érintetlen erdőivel. Ide még vissza kell jöjjek. Ide, ahol még mindig a természet az úr.

Patagonia...

Térkép:

2018. február 02-03.

Amint kinyitottam a szemem, kézbe vettem a telefont és megnéztem hány óra. 6:50. Kellett egy pár másodperc, amíg tudatosodott bennem, hogy a buszom 7-kor indul és jó lenne szedelőzködni. Úgy kiugrottam az ágyból, mint Keljfel Jancsi. Még jó hogy egyedül voltam a szobában, mert biztosan mindenkit felvertem volna, oly fejvesztve kezdtem pakolászni. A gatyám még normálisan fel se volt húzva, amikor a két hátizsákkal a hátamon kirohantam a hostelből. A "buszállomás" közel volt a pár száz lakosú Puyuhuapi-ban, így öt perc se kellett mire odaértem. Ez első gondolatom az volt, hogy ezt lekéstem,  mivel egész elmúlt tíz perccel. Viszont a téren heverésző hátizsákosok látványa megnyugtatott, hogy semmi sincs veszve, és még arra is van időm hogy befejezzem az öltözködést. 15 perc múlva ültem fel a buszra, hálát adva annak az itteni jó szokásnak, hogy ismét késve indulunk.
A cél Futaleufú volt, Chile vadvízi központja, én viszont ezúttal semmilyen outdoor sportot nem akartam kipróbálni.  Amolyan kényszerből tettem ezt a kitérőt, mivel északra az út le volt zárva. Történt ugyanis decemberben, hogy egy földcsuszamlás elsodort egy teljes falut úttal együtt. Emiatt az egyedüli módja annak, hogy tovább tudjam folytatni az utam észak fele az egy komplikált kikerülése volt az elsodort szakasznak. Pontosan nem tudtam, hogy hogyan, de előző napokban többen mondták, hogy Futaleufúból ezt könnyen ellehet intézni. Ugyanakkor Vilma, akivel még Buenos Airesben találkoztam, írt hogy ő is a közelben lesz, és találkozhatnánk egyet. Így hát maradt Futaleufú (ígérem többet nem írom le a nevét), olyan rossz csak nem lehet.

Az út mint eddig mindig, lélegzetelállító volt. Az érintetlen vad természeten keresztül vezetett, amit alig alig zavart meg egy egy kisebb település. Azon gondolkodtam, hogy ide majdhogynem bűn volt utat építeni. Az úttal emberek jönnek, és az emberekkel mindig rombolás jár, amit mi "fejlődésnek" szoktunk titulálni. Csak remélni mertem, hogy az a tucatnyi nemzeti park, amely az egész Carretera Austral-t övezi sikerül kordában tartsa az emberi kapzsiságot, és ötven év múlva is ugyanilyen kilátásban lesz része az erre ellátogató kalandornak, mint nekem.

Ahogy leszálltam a buszról, mellbe vágott hőség. Lehetett vagy 30 fok. Egy kissé furcsálltam ezt a nagy meleget, mert a falú hófedte hegyekkel volt körbevéve. Ugyanakkor örvendtem is. Legalább megmártózom valamelyik tiszta vizű patakban, gondoltam.

Írtam Vilmának, lássam merre van, és megkerestem a hostelt, amit még Sam ajánlott előző nap. Sam-el 5 napja találkoztam még Edith-nél, és utána mindig valahogy összefutottunk, ahogy lassan haladtam észak fele. Ennek egyszerű magyarázata van. A hegyek közé beszorult Carretera Austral-on vagy északra, vagy délre megy az ember. Az arra látogatok körülbelül fele tehát mindenképpen arra megy, amerre én.

A hostel, mint az előző, családi ház volt alul a család fenn a vendégeknek kialakított szobákkal. Kevesen lehettek, mert egy egész szobát kaptam amit csak én használhattam.
Írt Vilma is, hogy a faluban van, éppen ebédel egy társasággal akiket a buszon ismert meg. Berendezkedtem a szobában, megköszöntem Sam-nek a tippet, és elmentem megkeresni Vilmát és újdonsült barátait. Egy olasz étteremben leltem rájuk, amint egy nagy pohár sör mellett, próbálják hűsíteni magukat. Négyen voltak, mind különböző országokból. Ott volt egy venezuelai fiú, aki jelenleg Olaszországban él, egy neurobiológus holland csaj, egy pénzügyes amerikai csaj és Vilma.
Miután a hőség csak nem csillapodott úgy határoztunk, hogy a nap hátralevő részében elmegyünk egyet fürdeni egy közeli patakhoz.
Úgy is történt, és egész délután azzal szórakoztunk, hogy a sebes vizű patakban leúsztattuk magunkat, után a patak folyásán felgyalogoltunk, hogy aztán az egészet számtalanszor megismételjük. Este kimentünk a falu központjába, ahol a helyiek zene mellett ettek, ittak és táncoltak a téren. Késő este értem haza, örvendezve ennek a be nem számított kitérőnek.

A fürdés helyszíne	Még egyszer a falú nevét nem akarom leírni.

A következő napot teljes egészében pihenéssel töltöttem. Az előző napi társaság elment kajakozni én meg élveztem a forróságban a semmittevést. Első alkalom volt, hogy még délutáni szundításra is adtam a fejem. Sétáltam, kétszer megebédeltem Sam-nek köszönhetően, egy keveset írtam, és még különböző otthoni dolgokkal is foglalkoztam. Olyan igazi szombati nap volt. Pont mint otthon, de az otthoniak nélkül.
Ők különben egyre jobban kezdenek hiányozni, főleg ilyen eseménytelen napon, amikor van időm gondolkodni.

A falú főtere ahol előző este a nagy buli volt.

Térkép: