2018. március 19-20.

Van valami mély, ösztönös érzés, amit a dzsungellel azonosítottam már első pillanatban, amint beléptem sötét rengetegjébe, még Bolíviában. Nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mi, és mi okozza, de olyan érzésem támadt ott, hogy itt mindent lehet, nincs tabu, nincs fék, csak a puszta ösztönök irányítanak. Hasonló érzéseket vált ki az emberből.
Ezen filozofáltam, amint ötöd magammal késő délután egy homályos ösvényen botorkáltam, ezúttal a perui dzsungelben. A cél egy, a dzsungel közepén levő, vadles volt, ahol terv szerint éjszakázni fogunk meglesve az előtte levő agyagos mocsarat látogató vadvilágot. Ide az állatok azért járnak, hogy táplálékukat kiegészítsék a szükséges ásványi anyagokkal. Magyarul agyagot esznek, nekünk meg, ha szerencsénk van, akkor azt a "nemes" cselekedett sikerül meglessük.
A csapat két párocskából, amelyek hál'Istennek nem turbékoltak túlságosan, Alexből, a kecsua vezetőnkből és jómagamból állt. A társasággal előző nap hajnalán találkoztam, amint éjjel két órákkor felültem a mikrobuszra és elindultunk a jó 500 km-re levő Manu nemzeti park fele, majdhogynem szó szerint árkon bokron keresztül. Az árok ez esetben a Madre de Dios (az Úr anyja) és a Manu folyó volt, amelyen másfél napot csónakáztunk lefele, illetve felfele, a bokor meg a, úgyszintén nemzeti parkhoz tartozó felhőben úszkáló, köderdő volt. A "bokron" való átkelés volt előbb, amely során több alkalommal is megálltunk, hogy megfigyeljük az erdő vadvilágát. Mire leértünk első éjszakai szállásunkhoz számtalan madár, köztük többfajta tukán, a vörös szirtimadár (Peru nemzeti madara) és gyapjas majmok seregeinek látványával lettünk gazdagabbak. Másnap ismét korán keltünk, de mégsem kettőkor, és mintegy másfél órai autókázás után elértünk a folyót. Itt elbúcsúztunk sofőrünktől és kaptunk helyette egy kapitányt, és egy másodtisztet, aki Matsigenga lévén igazi amazonászi őslakos volt, és fura módon mindenki Guacamole-nak szólította. Az egész társaságból őt találtam a legérdekesebbnek. Alacsony, szikár 30-as évei elején járó férfi volt, aki mezítláb ugrált ki be a csónakból akárhányszor kikötöttünk, és bár sokat nem beszélt, szemében ott volt a dzsungel minden titkával együtt.

A két párocska és jómagam a Madre de Dios előtt	Folyópart dzsungellel

De vissza a vadleshez. Már majdnem besötétedett, amire megérkeztünk aznapi "szálláshelyünkre", egy körülbelül 10 méterre magasodó tetővel ellátott placchoz. Gyorsan bebújtunk a magunkkal hozott szúnyoghálók alá, és onnan bámultuk a mocsarat. Mivel annak semmi értelme nem volt, hogy mindnyájan ébren legyünk, felváltva "őrködtünk" 10 percenként megvilágítva az ingoványt, remélve, hogy a szúnyogokon kívül valami más is "lencsevégre" kerül. Az őrködést én kezdtem, de amíg a váltásom tartott, semmi nem akaródzott megmutatkozni. Mivel még korán volt, a következő váltást is végigvártam, de mivel semmi se történt lefeküdtem, feladva, hogy ezen az éjjelen valamit is lássak. Alig aludhattam el, amikor arra ébredtem, hogy Roy, az izraeli párocska férfi tagja, engem szólítgat. Amint ráeszméltem, hogy hol is vagyok, rápillantottam a mocsárra, amelyet már valaki a társaságunkból megvilágított. Először nem akartam hinni a szememnek, kellet egy pár másodperc, amint feldolgoztam mit is látok. Egy megtermett tapír szürcsölgette az agyagos vizet, fittyet hányva a rávilágító elemlápákra. Hamar kiment az álom a szememből, és az éjszaka hátralevő részét a vadvilágnak szenteltem. Még vagy négy tapír látogatta meg a mocsarat, és egy alkalommal még egy tetemes kígyót is sikerült megfigyeljünk a közeli fák egyikén.

Ezek azok a pillanatok, amikor nagyon bánom, hogy a jó objektívemet otthon hagytam.

A fehér éjszaka után eléggé kábultan ültünk vissza a csónakba. Alig, hogy elindultunk eleredt az eső, és nagy meglepetésemre nem kellemes meleg cseppek mosták arcom. Mintha novemberi esőben hajókáztunk volna olyan hideg lett hirtelen. A dzsungel egy egészen más arcát mutatta, olyat amilyenre nem számítottam. A hideg eső szép lassan átszivárgott a magamra tekert műanyag takarón, csurom vizes lettem én meg vacogtam, annyira fáztam. És még volt vagy öt óra, amíg elérünk aznapi szállásunkhoz. Az előző éjszaka miatt el-el szundítottam, de a hideg és ázott bőröm minduntalan megébresztett. De nem én voltam csak így, a társaság többi tagjának se feküdt a helyzet. Egyedül Alex bámulta a partot rendületlenül, hátha valami vadvilág megmutatkozik a cudar idő ellenére. Saját bevallássá szerint esős évszak révén, és főleg ilyen zuhogó esőben az esélye, hogy valamit lássunk elég csekély. De ennek ellenére ő le nem vette a szemét a partról.
És mennyire jól tette...