2018. január 31. - február 01.

Vanesa az egész utat átaludta, jobbra balra dülöngélve, ahogy a busz lassan kanyargott a hágón felfele. Erről lemaradni nagy kár, gondoltam, mivel a Carretera Austral ez a szakasza ismét ámulatba ejtett. Sziklákról lezúduló vízesések, gleccserek, tavak, és az egészet körbevette az esőerdő. Azon gondolkoztam, hogy vajon mikor fogok telítődni az úttal, mikor fog hidegen hagyni egy újabb gleccser vagy egy újabb esőerdő. Egyelőre nagykanállal habzsoltam mindent Dél-Amerikából, az útnak ezt szakaszát is.

Vanesa, különben, az egyike volt azoknak, akikkel előző este spanyolul próbáltam kommunikálni. Ugyanarra tartott mint én, ezért úgy döntöttünk, hogy együtt megyünk Puyuhuapi-ig, ahol ő egy méregdrága termálfürdőbe ment volna áztatni magát, én meg inkább egy esőerdőt néztem volna meg közelebbről, és nem csak az autóbusz mocskos ablakán keresztül.
Öt órai buszozás után aztán végre megérkeztünk a Puyuhuapi-ba, amely az ugyanazon nevet viselő fjord partján fekszik. Kellett egy kis idő, amíg tudatosult bennem, hogy bár az egész hely úgy néz ki, mint egy alpesi tóparti település a "tó" lényegében nem más, mint a Csendes Oceán. Ebben segített, hogy cunámi figyelmeztető táblák voltak kitéve a "tó" partján.

A hostel, amiben megszálltunk egy családi ház volt. Lent lakott a család, fent meg berendeztek 4 szobát vendégeknek. Egész jó hangulata volt, azt leszámítva, hogy az "anyuka" fura szemekkel nézett, amint a konyhában egy teát próbáltam elkészíteni. Hirtelen Böske néni jutott eszembe kolozsvári éveimből. Tibivel akárhányszor főztünk valamit, "házinénink" mindig nagy érdeklődéssel figyelte az eseményeket, egy alkalommal meg szó szerint belematatott az éppen rotyogó bolognai szószba . Mivel Böske néni nem éppen a higiéniájáról volt híres, ezért elég óvatosan fogyasztottuk aznap a spagettit.

A házban két ismerőssel is találkoztunk, akik Coyhaique-ben ugyancsak Edithnél voltak megszállva.  Kibővülve az új szobatársammal, öten elmentünk egy közeli pub-ba vacsorázni. Angol-Spanyol kevert konverzáció folyt az asztalnál, közben meg sorra kóstolgattuk a pub saját sörfőzdéjében készült finom nedűt.

Másnap, irány az erdő. Az ösvény kezdőpontja 12 km-re volt a várostól, így kénytelen voltam gyalogolni a poros úton, amíg az utolsó öt kilométeren végre felvettek.
Ahogy megérkeztem, vágtam volna neki az ösvénynek, de arra lettem figyelmes, hogy valaki hadonászik és kiabál utánam. Persze nem otthon vagyok, ahol csak úgy nekivághatok a hegynek, mérgelődtem. Az agitáló fickó egy parkőr volt aki elmagyarázta, hogy ide csak úgy nem lehet bemenni, mert ez nemzeti park. Szépen megszabadított 5000 chilei pesos-tól, jó utat kívánt lelkemre köttette, hogy délután 6-ra visszajövök és mehettem is.
Már az első méteren mellbe vágott, hogy ez mennyire más erdő, mint bármelyik amelyben eddigi éltem során voltam. Élőszőr is ott volt az illat, ami leginkább tömjénre emlékeztetett, de valamivel enyhébb és édeskésebb volt. Mint egy finom női parfüm. Egy jó félórát kutakodtam a növény iránt, ami ezt az illatot produkálta, de nem jöttem rá, hogy mi lehet. Az is lehet, hogy nem is növény volt, csak úgy a földből áradt, hogy az arra tévedőt elvarázsolja. Ha az illat nem lett volna elég, hogy elvarázsoljon, akkor az érintetlensége mindenképpen megtette.
Az ösvényt leszámítva emberi tevékenységnek semmilyen nyoma nem volt. És az is éppen akkora volt, hogy egy ember elférjen rajta. Sok esetben a növényzet annyira összezárult az ösvény felett hogy összezsugorodva tudtam csak tovább menni. Igaz fából néha lépcsőfokokat építettek mivel a lejtő 30-40 fokos volt, de azokat is teljesen beborította a moha. Lassan cammogtam felfele, meg meg állva tíz percere, hogy magamba szívjam az erdő illatát. Egy hosszabb megállás alatt lettem figyelmes egy szürke apró madárra, amely nagy sebességgel közelített felém.
Egy pár méterre tőlem megállt, és helyben kezdett "lebegni". Egy kolibri volt és mintha azért jött volna, hogy megnézze ezt a fura élőlényt, aki két lábon "púppal" a hátán az erdőben sétál. Moccanni se mertem nemhogy fényképet készíteni. Aztán amilyen hirtelen jött, pont olyan gyorsan eltűnt a erdő sötétjében. Nem tudtam eldönteni hogy a fejemen levő piros napszemüveg vonzotta-e (a virágok amelyek nektárját ette ugyancsak piros színűek voltak), vagy csak egyszerűen kíváncsi volt.
Hat órát bolyongtam az erdőben, és ezalatt még kétszer jött közel hozzám kolibri. Mindannyiszor egy pár másodpercre lebegtek előttem, aztán örökre eltűntek e félhomályban.

Este elvarázsolva feküdtem le, olyannyira, hogy reggel majdnem lekéstem a buszt.

Quelat Nemzeti Park

Térkép: 

2018. január 29-30.

A sátor be-be rezgett a széllökésektől, én meg nem tudtam visszaaludni. Pedig még csak öt óra volt és igencsak aludtam volna legalább hétig. Első alkalom hogy sátorban aludtam, és most is csak azért, hogy ne vigyem vissza kibontatlanul. Bár vad kempingezhettem volna, de a forró zuhany gondolata túl vonzott ahhoz, hogy ezt tegyem. Maradt tehát egy civilizált kemping, zuhannyal és konyhával. Vannak dolgok, amiről nehezen tudok lemondani. A tisztaság- és rendmániám mindenképpen tompult ezalatt a hónap alatt. Már nem zavar, ha nem makulátlan a konyha, vagy ha az ágy, amibe befekszem, nincs tökéletesen elvetve. De a forró zuhany csábításának nehezen tudok ellenállni.
Még forgolódtam egy kicsit, aztán meguntam és összeszedtem a cuccaimat. Volt még vagy három óra a kajakozásig, így megvettem a délutáni buszjegyet, reggeliztem és sétálni indultam a tóparton. Finoman fújt a szél, alig borzolta fel a tónak a vizét. Tökéletes kajakozási idő, gondoltam.
A három órából lett aztán lett négy is, ami sokkal inkább a túravezető szabad szelleműségének volt tulajdonítható, mintsem a ténynek, hogy történetesen Dél-Amerikában vagyok. Bár, pont az indulás feltételezett órájában, megjelent a rozoga járművével, de csakis azért, hogy szóljon, hogy először elmegy reggelizni.  Hamarosan indulunk kiáltott ki, a minibusz törött ablakán miközben elhajtott mellettem. Az egészen elég jól szórakoztam. Valahogy most először a legkevésbé se idegesített, hogy "késve indulunk", annak ellenére se, hogy a délutáni buszt vissza Coyhaique-be azért jó lett volna elérni. Úgy látszik kezdek utazó módba kapcsolni, és lassan levedleni ezeket a zavaró "korlátokat".

A kajakozás egy nagyon nehezen leírható élmény volt. Nem föltétlenül maga az evezés, hanem sokkal inkább a táj, a tóban tündöklő márvány képződmények (barlangok) volt az, ami felejthetetlenné tette. Erre már csak hab volt a tortán, hogy az első pár órában csak négyen voltunk barlangok között. A kajaoktató, egy chilei fiatal pár a fővárosból, és jómagam.
De hogy a fenében vannak márvány barlangok egy tóban? tehetné fel jogosan a kérdést az olvasó. A magyarázat elég egyszerű. Az egész völgy amiben a tó meghúzódik mészkő és márvány keveréke. A tó vize egyszerűen lassan kioldja a mészkövet a márvány közül, és maradnak a szemet gyönyörködtető kékes-szürkés képződmények. Ezek között, evezgettünk hat órát, meg meg állva egy-egy barlangban, hogy csodáljuk a fényjátékot, amit a beszűrődő napsugarak a tó smaragd zöld vizén és a azúrkék márványfalakon játszódtak.

Márvány katedrális	Szabad szellemű túravezetöm

Elég fáradtan, és egy kissé vizesen ültem fel a buszra, ami vissza vitt volna a kedvenc hostelem-be.
Most az a mondat következne, hogy gyorsan elaludtam és csak a végállomáson keltem fel. Csakhogy nem egészen így történt. A busz, amely a találó nevű "Pato Aventuras" társasághoz tartozott, az út felénél megállt, hogy letegyen egy pár helyi fiatalt. Aztán az istennek se akart elindulni. Ezzel nem lett volna akkor baj, ha történetesen nem szürkülődik, vagy, ha lett volna mobil jel. Csakhogy már jóval elmúlt 21 óra, és mobil jel se a sofőrünknek, se az utasoknak nem volt. Nem maradt más hátra, mint 60-as éveiben járó sofőrünk felvette overallját és egy kalapáccsal meg csavarhúzóval nekiesett a motornak. Ezalatt egy pár utas kiállt stoppolni, vagy legalább is segítséget kérni. Csakhogy senki nem akart megállni nekik, és sofőrünk is egyre kétségbeesetten "ütötte" a motort. A kezdeti vidám hangulat már már lázadássá fajult, amikor egy hatalmas porfelhő kíséretében felzúgott a motor. Hős sofőrünk kapott egy vastapsot a megnyugodó utasoktól.

Elmúlt éjjeli egy óra,  amikor beestem a hostel ajtaján. Edith még fenn volt, és bár az ágyam kiadta másnak, mivel megvolt győződve, hogy már nem jövök, sikerült öt perc alatt egy másikat szerezzen és betegye az amúgy is zsúfolt szobába.
Aznap éjjel egész jól aludtam.

Pato Aventuras - a "like" a sofőrnek szól

Január 30 a legnyugisabb nap volt az eddig utazásom alatt. Egész estig egyebet nem csináltam mint írtam és főztem, és még azt se vittem túlzásba. Reggel rántottát délben meg lencsefőzeléket. Nem Michelin csillagos étterembe való volt az biztos.

Amilyen nyugisan telt a nap, épp olyan érdekesen zárult. Este ugyanis, első alkalommal bekeveredtem egy csakis spanyolul beszélő társaságba, amely közös nyelvet leszámítva elég heterogén volt. Chileiek, katalán, spanyol és argentin, no meg én. Az első pár órában elég ártalmatlan, könnyű beszélgetés folyt, amelyhez még én is hozzá szóltam korlátolt spanyol tudásom ellenére. Kinek mi a neve, honnan jön, mit csinál, mennyi ideid utazik stb. Amint bemutatkoztam kiderült, hogy Chilében van egy sorozat (Lazlo California), amelynek főhőse egy aranyfogú Lazlo, aki történetesen a roma kisebbséghez tartozik. Megvan a magyarázata annak, hogy miért néznek mosolyogva az emberek, amikor a nevemet meghallják, gondoltam. Meg kell fontoljam, hogy a poén kedvéért maradok e továbbra is Lazlo, vagy inkább Hunort használok ezentúl. Szerintem maradok a Lazlo-nál, legalább van miről beszélni :).
Ahogy egyik üveg bor a másikat követte, úgy komolyodott a beszélgetés és egyre inkább előjöttek a különböző nézeteltérések. Utolsó témaként a "migránsok" kerültek szóba. Főleg az egyik chilei lány volt nagyon felháborodva azokra a szemét boliviaikra, peruiakra és ki tudja még milyen náció tagjaira, akik a gazdag Chilébe egyebet nem csinálnak, mint napot lopnak és segélyből élnek.
Úgy látszik hiába jövök 15.000 km távolságra ugyanazokkal a társadalmi problémákkal találkozom itt is, mint otthon. Ezzel a témával a beszélgetést lényegében megölték, és egyenként lassan mindenki elszivárgott az asztaltól. Mivel már három óra fele járt, én is inkább lefeküdtem, mintsem tovább hallgassam a chilei lány háborgását.

Térkép:

2018. január 27-28.

Ahhoz képest, hogy Coyhaique és környékén nem szándékoztam egy éjszakánál többet tölteni, majdnem ötöt sikerült. Ehhez két dolog járult hozzá. Az egyik, hogy ékezésem másnapján, amit, amúgy, pihenőnapnak szántam, kiderül,t hogy nem is olyan messze valami márvány képződmények között lehet kajakozni. Fotókról jól nézett ki, én meg azóta nem kajakoztam, amióta majdnem otthagytam a fogam a La Manche csatorna viharos vizeiben. Erről csak annyit, hogy az első tengeri kajakozásom alkalmával, voltam olyan hülye, hogy egy vadvízi (nem tengeri) kajakkal megpróbáljam két méteres hullámok között elsajátítani e vízi sport csínnyát-bínnyát. És még én voltam felháborodva, hogy nem ez sikerült.
De túl elkalandoztam. Szóval, mivel útitervem nincs kőbe vésve, ezért azt a kis 200 km-es kitérőt valami tavi márványokhoz délre igazán megengedhetem magamnak, gondoltam.
A másik, ami a hosszabb maradás mellett szolt, az a hostel, amit az utolsó pillanatban foglaltam le. Ha csak egy pár percre megy be az ember, akkor fejvesztve menekül, mert hostelnek kicsi, zsúfoltak a szobák és nem különösebben tiszták se. De mindennek ellenére, a hostelnek lelke van és múltja. Pont olyan, mint egy hegyi faházikó, ahova jó barátok járnak megbeszélni az élet ügyes bajos dolgait. Ez, a nem utolsó sorban, Edith-nek (tuti nem így írják), a házigazdának tulajdonítható, aki a vendégeket jóval inkább barátként kezeli, mint kliensként. Plusz teli volt chileiekkel és argentinokkal, így igazi helyi fiatalok között leszek, akikkel spanyolul kell beszélni.
Így hát úgy határoztam, hogy maradok négy éjszakát itt, és közben két napra elmegyek kajakozni. Végül is nem azért jöttem Dél-Amerikába, hogy egyik helyről a másikra buszozzak egy fotó kedvéért.
Elmentem megvettem másnapra a buszjegyet, és aznap aztán tényleg nem csináltam semmi mást, mint írtam és néha beszélgettem a hostel lakókkal, illetve Edith-el.
...

Másnap reggel ki mentem a buszállomásra, és irány Puerto Río Tranquilo (szó szerint csendes folyó kikötő), ahol azok a híres márványok vannak. Remélem megéri az oda vissza utat.
Ó, de még mennyire, hogy megérte. Már maga az út is egy különleges élmény, még egy zárt, mocskos ablakú autóbuszban is. Az első 100 km-en semmi különleges nem volt, akár otthon a hegyek között is lehetett volna. Aztán elfogyott az aszfalt a kerekek alatt, az út meg lassan kapaszkodott egyre magasabbra, a vad táj között. A hegyek hatalmasra duzzadtak, az erdők egyre sűrűbbek lettek és az időjárás két óra alatt a négy évszak minden arcát megmutatta. Erősen szerettem volna kiszállni, bár 10 percre főleg a hágón, ahol sűrű mérsékelt égövi esőerdők nőttek. Sajnos, ez csak abban az esetben sikerült volna, ha szívstopot szimulálok, mert a buszsofőr egyre vadabbul vette a kanyarokat és Puerto Rio Tranquilo-ig nem volt szándékában megállni. Pedig megpróbáltam egy adott pillanatban 5 perc pihenőt kikönyörögni, de hajthatatlan volt, de az is lehet nem értette, hogy mit akarok. Maradt tehát a mocskos ablakon keresztüli bámészkodás. Mellettem egy igazi huaso (guacho), amolyan lovast pásztor ült. Illetve fiatalkorában volt az, most valami másból él, de eljár néha huaso találkozókra és fotózkodik egyet ugrató lovával. Próbáltam kideríteni tőle, hogy milyen lehet a huaso élet. Bár minden nem értettem, azt azért igen, hogy nehéz, de nagyon szép. Arra gondoltam, hogy vajon a szépség nem e a fiatalságának tulajdonítható-e inkább, mint a huaso életnek.
A hágóról lassabb ütemben, de még mindig elég ijesztően ereszkedtünk be a Lago Gal Carrera partjára, meredek sziklafalak és esőerdők között.

Lago Gral Carrera

Térkép:

2018. január 26.

A mosdóból kijövet arra lettem figyelmes, hogy Christian egy grapefruitot hámoz egy kuka felett.
Honnan szerezted ezt, kérdeztem?
Valami nőtől, jött a válasz.
És hogy hogy? Csak úgy odaadta neked?
Nem. Éppen elakarta dobni a kukába, amikor leszólítottam, hogy inkább adja ide.
Különben van alma és avokádó is, mutatott a lábai előtt heverő zacskóra.

A párbeszéd az argentin-chilei határ Argentinából kilépő oldalán játszódott le, délelőtt tizenegy órakor. Mi húsz perccel azelőtt érkeztünk gyalog, és éppen befejeztünk a kilépési procedúrákat. Gyalog.

Mivel a két határ között öt kilométer volt, én elszaladtam a mosdóba, nehogy útközben érjen utol a "gyomorinfluenza".
Kijövök és tessék, "félkótyagos" útitársam valami kunyerált gyümölcsöt zabál igencsak jóízűen.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gyümölcsöt nem azért akarta eldobni nő mert romlott lett volna. Mint előző bejegyzéseim egyikben említettem, Dél-Amerikában nem szabad jóformán semmilyen ételt átvinni országhatárokon. De akkor is, csak így elkérni? Érdekes, hogy ez kevesébe sem zavart abban, hogy jóízűen elfogyasszam a grapefruit felét. Jó nagy képmutató vagyok, mi?
Utánna aztán az avokádó következett, de valahogy ahhoz aztán tényleg nem volt kedvem. Főleg elnézve, ahogy Christián ujjai között péppé formálódik az egész gyümölcs, és úgy szopogassa a markából. Ha valaki bontott meg túlérett avokádót kézzel, akkor tudja miről beszélek.
Éppen indulni akartunk, amikor, mivel egy autó átjött a határon, Christian egyből leintette. Közben megjegyezte nekem, hogy "többet nem gyalogolunk". Ezúttal jobb szerencsénk volt, kiszállt belőle egy középkorú fickó és már nyitotta is a csomagtartót, hogy betegyük a hátizsákokat. Öt kilométer a chilei határátkelőig, és még öt a legelső városig. Legalább egy ennyi, ha már a tegnap a stoppolásom akkora kudarcba fulladt, gondoltam örvendezve. Az ürge megígérte, hogy végig elvisz, így csak annyit kellet csináljunk hogy a chilei oldalon kiszállunk, lepecsételtessük az útlevelet, és gyalog átmegyünk a határon. Harminc perc alatt már bent is voltunk Chile Chicoban, ő meg letett minket az egyedüli bank előtt, mivel minden kettőnknek chilei pesos-ra volt szükségünk.
Az utca tele volt érő kajszibarackfákkal, mi meg, ahelyett, hogy először bementünk volna pénzt kivenni, elég vadul nekiestünk az egyiknek. Nem is néztek annyira az emberek, mint ahogy számítottam, úgy látszik nem mi voltunk az első éhenkórászok akik megdézsmálták a fákat. Szerintem egy jó kilót megettem, mielőtt a pénzzel kezdtem volna foglalkozni. Chile Chico-ból én egyenesen északra tartottam volna Coyhaique-be, ami azt feltételezte, hogy komppal és autóbusszal is kell utazzak még aznap. Christian segített megkeresni a buszállomást, ahol mindkét jegyet árulták, aztán az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy ő inkább megpróbál stoppolni, mintsem 4 órát várjon a kompra. Én meg a váróteremben kerestem magamnak egy angol fiatal párt, és egy jót beszélgettem. A pár férfi tagja most fejezte be a doktoriját, éspedig hasonló témában, mint én, úgyhogy a négy óra hamar eltelt.

...

Chile Chico

Fenn a kompon éppen az autók között mászkáltam, mivel a szél levitte fejemről a sapkát, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet ordibálja. Christian volt és amellett hogy ordibált, hevesen hadonászott is. Előbb megkerestem a sapkát, aztán felmentem a fedélzetre, hogy végighallgassam mi történ, bár sejtettem, hogy mi. Christian kiállt stoppolni, és vagy 50 km-et sikerült is megtennie, amikor meggondolta magát és mégis a kompot választva visszastoppolt. Különben, még most se tudta eldönteni merre menjen, észak, vagy dél. Aztán valahogy meggyőztem, hogy menjen délnek (Villa O'Higgins környékére), hiszen az egész Dél-Amerikából egyedül ott nem járt.
Ahogy a komp megérkezett én rohantam, hogy elérjem a buszt ő meg keresgélni kezdett valakit, aki elvinné dél fele. Nem is sikerült elbúcsúzzak őrült angolomtól, de volt egy olyan érzésem, hogy ezzel még nincs vége a történetnek, és valahol összefutunk még.

U.I: Többen kérték, hogy nem igazán tudják, hogy ezek a helyek hol vannak. Ezentúl, ha időm engedi, egy Google térképet is csatolok a bejegyzéshez ,ahol feltüntetem az éppen megemlített helyszíneket és a megtett utat (mindig A az indulópont).

2018. január 25.

Nem akartam hinni a szemeimnek, amikor húsz perc stoppolás után megállt valami csodamasina, és a volánnál ülő harmincas éveiben járó nő felém intett, hogy menjek.
Bezzeg kolozsvári stoppolásaim alatt ilyen még álmomban se fordult elő. Ott legtöbbször több órai várakozás után, egy középkorú zsíros hajú férfi vett fel, valami rozoga járművel, és még pénzt is elkért ezért. Örvendeztem, felkaptam a hátizsákom, és már rohantam is az autó fele. Akadozó spanyol tudásommal elmagyaráztam a nőnek, hogy én észak fele megyek, de elég, ha elvisz a 100 kmnél levő kereszteződésig. Bevágtam a nagy-hátizsákom a csomagtartóba, és gyorsan beültem az anyósülésre mielőtt a többi stoppoló lecsapott volna ránk. Ahogy elindultunk tudtam, hogy most már nem rejtőzhetek az én vagyok a fizető turista álarc mögé, itt biza spanyolul kell beszélni. Arra gondoltam, hogy a legjobb, ha kérdéseket teszek fel aztán hagyom, hogy ő beszéljen, de aztán én voltam kénytelen egy-két kérdésre válaszolni. Végül nem is ment olyan rosszul. Mivel nagy filmrajongó volt még közös témát is kaptunk, így nagyon hamar eltelt az 1 órás út. Kiderült róla, hogy irodalom tanárnő El Chaltenbe, és angolul elvből nem tanult meg, az angol és amerikai imperializmusra hivatkozva. Megvan a magyarázat, hogy miért vett fel, gondoltam mosolyogva.

Tudniillik, mielőtt kiálltam stoppolni, készítettem egy táblát amin ez állt:

"HUNGRIA,
VA DEL NORTE"

Ez azt kellett volna jelentse, hogy "Magyarország, Északra megyek", jelezve az embereknek hogy honnan jöttem és hogy hova megyek. Logikus nem? Kiderült hogy nem egészen, mert a legtöbb ember, aki mellettem elhajtott elég értetlenkedő képet vágott, amint megpillantotta a táblát. Szerintem az irodalom tanárnő is azért állt meg, hogy elmagyarázza nekem, jó irodalom-tanárnő lévén, azt a borzasztó sértést, amit a spanyol nyelvnek ezzel a táblával okoztam. Aztán mégse tette.

Amint elértünk a kereszteződéshez, megkértem hogy készítsünk egy közös selfit, elbúcsúztunk, aztán átmentem a híres 40-es főút észak fele tartó oldalára. Optimista voltam arra gondolva, hogy ez igencsak könnyen fog menni.

Aztán nyolc óra várakozás után, miután majdnem szénné égtem és kiszáradtam a tűző napon, illetve a pátagóniai szélben, mintha kissé lankadt volna az optimizmusom. Pedig a világ egyik legszebb helyén vártam, hogy valaki felvegyen. Előttem terült a pampák végtelen síksága, háttérben az Andok hófedte csúcsaival, amelyek között kiemelkedett a Fitz Roy hatalmas gránittömbje.
Az, hogy ennyi idő alatt senki nem vett fel, valószínűleg két dolognak tulajdonítható. Az egyik, hogy óránként alig haladt el két-három autó mellettem, a másik, hogy konkurenciám is akadt. Utánam elsőként Christián jelent meg, az az 54 éves angol, aki eddigi utazásom során, mindenképpen a legérdekesebb figura volt, akivel találkoztam. Már maga a tény, hogy 54 éves és stoppol elég ahhoz, hogy az érdekes emberek közé soroljam. Ha ehhez hozzáadjuk azt is, hogy ezt húsz éve folyamatosan csinálja, akkor már nem fér kétség hozza, hogy ő egészen másképp gondolkodik, mint legtöbbünk. Egy egész fejezetet megérdemelnének a történetei, amiket a közös stoppolás alatt elmesélt. Sőt, valószínűleg egy külön blogot is. Ha velem éppen nem történik semmi, akkor néha beszúrok egy fejezetet a kalandos életéből.

Hét óra után aztán mindketten meguntuk, visszastoppoltunk El-Chalten-be és megvettük az utolsó két buszjegyet. Én előtte még eljátszódtam a gondolattal hogy sátrazom egyet az út mellett, de a vizem is elfogyott, és elvesztegettem volna egy teljes napot. Így az éjszakai busszal pont behozom azt a hét órát amit a patagóniai nap alatt töltöttem.

Volt két óránk az indulásig. Christian bekérezkedett egy hostelbe letusolni és főzni. 20 év után a túlélés minden csínját binját kitanulta, gondoltam. Fillérekből megtud élni. Mivel én még nem tartottam ott, és remélem nem is fogok, inkább beültem egy kényelmes kávézóba ettem egy pizzát és ittam egy egész jó sört.
A buszon aztán, szokás szerint, majdnem azonnal elaludtam.

Szép, szép de nem nyolc oráig

2018. január 23.

El Chalten egy kis város az Andok lábánál, amely El Calafate-hez hasonlóan létezését a turistáknak köszönheti. Míg El Calafate-ban mindenki a Perito Morreno gleccsert megy megnézni, El Chalten-be a Fitz Roy impozáns gránittömbjei vonzzák minden nyáron turisták ezreit (főleg izraelieket és franciákat). Én, eredeti terv szerint, mégsem ezért jöttem ide, hanem, hogy megpróbáljak átjutni Chilébe egy kissé kalandos módon, éspedig gyalog és hajóval, egy olyan helyen, ahol nincs határátkelő. Na, ebből nem lett semmi, de ne szaladjak elébe a dolgoknak.
Az érkezés ebben az esetben nem a szokásos módon alakult. Mivel a város a nemzeti park szélén fekszik, mielőtt a busz befutott volna az állomásra, egy parkőr szépen leszállított mindenkit a buszról. Aztán szépen beterelt egy terembe, angolul beszélők egyikbe, spanyolul másikba, és tartott egy kis előadást mindenféle parkot érintő dologról. Védelmére legyen szólva, sokkal kevésbé volt bénább, mint az oktatófilm a Torres del Paine nemzeti parkban, így itt már nem próbáltam lelépni mint az előzőnél.
Beérve a városba aztán megkerestem hostelt, ami nem volt nehéz, mivel az egész város 2 utcából áll és gyorsan berendezkedtem a szobába ami két napig lesz az otthonom. Hamar kiderült hogy a hely hemzseg az izraeliekkel. Ha ez így megy tovább hamarabb megtanulok héberül mint spanyolul, morfondíroztam. Vigasztalt viszont, hogy amint beléptem, belebotlottam öt gyönyörű izraeli lányba. Egyik szebb volt, mint a másik, mind fekete cicanadrágban. Ez hiányzik nekem 23 nap után, hat frissen leszerelt gyönyörű csaj, gondoltam mosolyogva.
Zárójelben jegyezném meg, hogy bár több ismerősöm fotókat követelt a lányokról, akikbe utam során belebotlok, mivel nem szeretném már az első hónap után a szociopata egyedüli utazók táborát bővíteni, ezért a fotózást csak abban az esetben vállalom be, ha már jól megismertem valakit :)...

A hostel mellett találtam egy utazási irodát, amely elméletileg többet tudott a kalandos határátkelésről. Hamar kiderült azonban, hogy sajnos a kaland része kimerül abban, hogy ha rossz idő van, akkor a hajó, ami mellesleg nem csak néha ahogy én sejtettem, hanem rendszeresen közlekedik, késik egy pár napot. Viszont ez az egész "kaland" jó drága, mivel mind a buszjegyet, mind a hajót Trump-féle milliomos büdzséhez szabták. Ezt is jól elbaszták mérgelődtem. Újratervezés, gondoltam. Jóval kalandosabbnak tűnt, hogy elstoppolok (ha tudok) a legelső normális határátkelőig, átmegyek Chilébe, és ott folytatom a Carretera Australon. Ha stoppolás nem jön össze, akkor jöhet a buszozás. A Carretera Austral különben, egy viszonylag új 1270 km-es út, amely a földkergeség egyik legszebb táján keresztül kanyarog az Andok völgyeiben az északi Puerto Montt-tól a déli Villa O'Higgins-ig.
Örvendtem, hogy van új terv, elmentem, megettem egy egész jó pizzát, aztán visszamentem a hostelbe beszélgetni az izraeliekkel.
Mivel másnapra a Fitz Roy-t tűztem ki célul, körbekérdeztem mindenkit kinek lenne kedve másnap Laguna de Los Tres tó-ig felmenni, ami a sziklák tövében fekszik. Csak egy izraeli csapat volt érdekelt ebben (nem az öt csaj), de ők mindenképpen éjjel indultak volna, hogy elkapják a napfelkeltét.
Valahogy nem volt kedvem kettőkor felkelni, így úgy döntöttem, hogy inkább reggel vágok neki, ezúttal egyedül. Kimentem felnéztem a csúcsra, amely mögött épen lenyugodni készült a nap. Úgy tűnt mintha egy héja suhanna el a hegyek előtt.

2018. január 24.

Sűrű bükkerdőn keresztül vezetett az ösvény. A fák koronái teljesen összezárultak és a félhomályban síri csend uralkodott. Volt valami intim és nyugtató abban, ahogy így egyedül gyalogoltam az erdőn keresztül, és ugyanakkor örvendtem, hogy ez a gyönyörű táj egyelőre csak nekem mutatja meg bájait. Az első kilenc kilométer a városból viszonylag könnyű séta volt, 2000-3000 méteres, hófedte csúcsok között, amelyek tövében gleccsertavak duzzadtak, oldalukból meg patakok zúdultak alá a Rio De las Vueltas völgyébe. Az ösvény lomhán kanyargott felfele, száraz sztyeppei növényzet és sűrű erdők között, olykor keresztezve a kristálytiszta patakok valamelyikét. A növényzetnek ez a mozaikos elrendezkedése egy kissé meglepett, de valószínűleg ezt is, mint oly sok mindent itt, a patagoniai szél határozza meg. A szélnek kitett oldalakon csak a sűrű alacsony sztyeppei növényzet volt képes megmaradni, míg a lankásabb szélárnyékos oldlak a bükkösöknek kedveztek (Nothofagus pumilio és N. antarctica).
Amíg az első kilenc kilométert szinte bárki könnyedén megteheti, addig az utolsónál, hogy nagymamám szavaival éljek, jobb ha felköti a gatyáját az arra tévedő turista. Egy kilométer alatt 500 méter szintkülönbséget kell legyűrni. Mivel zenére a nehezebb szakaszok jobban mennek és most nem volt aki húzzon, ezért a síri csendet felváltottam Cipő (Republic) valamelyik dalára, és nekirugaszkodtam a lejtőnek. Rég nem éreztem magam ilyen erőben, majdhogynem szaladtam felfele megelőzve egy pár felfele cammogó túrázót. Az elsőket, akikkel találkoztam aznap. Megvoltam győződve,  hogy csak kifáradok, hiszen ilyen tempóval jó tíz évvel ezelőtt mentem csak  "Kamikaze" Péterrel a Mont Blanc megmászásakor. Persze az egy egészen más kategóriába tartozott... 20 perc alatt értem a gerincre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a gleccser tóra és a fölötte tornyosuló Fitz Roy hatalmas gránittömbjeire. Ezt a teljesítményt szerintem még Reinhold Messner (híres hegymászó) is megirigyelné :).  Patakzott rólam a verejték, én meg felvettem minden ruhám, ami nálam volt, lefeküdtem a legközelebbi lapos sziklatömbre és elaludtam. Pihenés után, lementem a tóhoz felfrissülni, késztettem egy pár fényképet, aztán indultam vissza El Chaltenbe. A fülhallgatóban éppen Steven Tyler (Aerosmith) sikította a "Dream On"-t. A hegyekbe ezek a nóták valahogy túl drámaiak, legközelebb Selena Gomezt vagy Britney Spears-t kell hallgassak, gondoltam mosolyogva.

Ha felfele, az utolsó szakaszt leszámítva, jóformán senkivel se találkoztam. Lefele mintha a Váci utcán sétáltam volna augusztus 20-án. Valósággal kerülgetni kellett a későn kelő felfele tartó túrázókat. Annyira azért nem zavartak, hogy ne élvezzem még egyszer ezt a gyönyörű tájat ragyogó napsütésben.

A  Fitz Roy tövében

2018. január 20-22.

Mintha hatalmas fákat hasítanának óriások valahol a távolban, vagy éppenséggel Thor forgatná kalapácsát. Ennél jobb hasonlatok nem jutottak eszembe, amint letekintettem az alattam elterülő látványra. A Perito Moreno gleccser előtt álltam és hallgattam mély morajlását. Az öt kilométer széles monstrum lassan kígyózott le a hegyoldalról, hogy aztán beleolvadjon az Argentin tó vizébe. A gleccser lassú pusztulása így életet adott a tónak, amely nemhogy meghálálná ezt, hanem ellenkezőleg, mohon tovább csipkedett testéből hatalmas jégdarabokat.
Én pont egy ilyen "kegyetlen" jelenetre érkeztem. Egy hatvan méter magas jégtömb szakadt le a gleccser északi faláról, és adta át magát az alatt elterülő tónak, millió darabra törve esés közben. Olyan gyorsan és váratlanul történt mindez, hogy a sok turista hiába kotorászott a fényképezőgépe után, már csak a tó felkorbácsolt vizét tudták lencsevégre kapni.
Az igazság az, hogy bármennyire próbálom leírni az elém terülő látványt, nem hiszem hogy hűen sikerülne. Így maradok a fentebb leírtaknál. A képek is csak egy kis ízelítőt adnak a valóságból. Ezt csak látni lehet és szavak nélkül eltenni emlékbe, mint általában mindent ami különleges ezen a földön.

...

Kb. három órát töltöttem a gleccser közelében, mivel a társaság amely hozott kb. annyi időt szabott nekünk, "turistáknak" bámészkodásra. Azért egy autó jó lenne, nem lennék rászorulva ilyen szervezett túrákra. Nem baj, legközelebb, amikor átugrom Dél-Amerikába, bérelni fogok egyet, gondoltam mosolyogva.
Ebbe a három órába, amit ott töltöttem, belefért még egy hajókirándulásnak álcázott gleccsernézés is. Nem volt rossz (jó se), de a lelátókról sokkal átfogóbb képet kaptam az egész jégmezőről. Nem is beszélve a bensőségesebb hangulatról, amit ott éreztem. Valahogy a hajón dulakodó turisták, akik minden szögből selfit szeretettek volna készíteni a gleccserrel, az 500 lóerős motorzajjal kombinálva nem nyerte el a tetszésem. Még szerencse, hogy azzal kezdtük és csak utána mentünk a lelátókhoz, ahol nyugodtan figyelhettem és fotózhattam a jégfolyamot, dulakodó emberek nélkül.
Hamar eltelt ez a három óra, én meg egy utolsót pillantást vettem a gleccser irányába, amely továbbra is folyamatosan morgott. Mintha nem tettszene neki, hogy annyian zavarjak. Hagytam tovább mérgelődjön és felültem a buszra a többi "túratársammal" együtt.

A gleccser látogatást megelőző és rákövetkező nap viszonylag eseménytelenül zajlott, így csak röviden foglalom össze:
Január 20-án dél körül érkeztem meg El Calafate-ba, a száraz pampák közepette épült városkába, amelynek egyedüli célja, hogy kiszolgálja azt a sok turistát, akik a gleccsert jöttek megnézni. Még tiszta szerencse, hogy a Perrito Moreno gleccser, egyedüliként az Andokban, nem húzódik vissza, mert nélküle El Calafate nyomtalanul eltűnne a semmibe.
Bár a városka egész takaros, igazából egy főutcán kívül, ami tömve van jobb-rosszabb éttermekkel és szuvenírüzletekkel, nincs nagyon mit nézni benne. Nekem kb. tíz percembe került, amíg végigjártam. A hostelből, bár nagyon tiszta és tágas volt, valami mégis hiányzott. Első alkalom volt, hogy nem ismertem meg senkit, akivel egy jót tudjak beszélgetni. Mondjuk, most az egyszer nem is bántam, legalább volt időm egy keveset foglalkozni a bloggal, és egy-két otthoni dologgal is. Ha az internet menne, még dolgozni is lehetne itt, gondoltam.

...

Január 22-e szintén nyugisan telt. Felfedeztem egy kis természetvédelmi területet az Argentin tó partján. A terület alig volt nagyobb egy városi parknál, de hemzsegett a madaraktól. Különösen sok időt töltöttem a flamingók előtt, amelyeket most figyelhettem meg először közelebbről. A séta a parkban egészen megnyugtatott. A hatalmas tónak a látványa és a pampák üressége pont az ellenkező hatással volt rám, mint a hegyek. A végtelenséggel nincs mit kezdeni, állapítottam meg. Itt fölösleges üvölteni, szeretni, gyűlölni. Ebbe csak beleolvadni lehet.

Este megvacsoráztam és leültem hogy behozzam  lemaradásom a bloggal. Mellesleg, ez a blog írás lassan kezd olyan lenni, mint egy részmunkaidős állás. De nagyon élvezem, úgyhogy örömmel csinálom továbbra is :)

2018. január 18-19.

Ordítani tudtam volna, szeretni, gyűlölni, ölelni, ütni, nevetni és sírni. És ezeket mind egyszerre. Két dolog van a világon, ami ilyet tud művelni velem. Az egyik az Ady féle "Héjanász az avaron" típusú szerelem, a másik a hegyek közeli látványa. És ez a két, teljesen különböző, "fogalom" valahol a lelkem legmélyén tökéletesen egybefonódva egészet alkot. Fura, felkavaró érzés, meg kell hagyni, mindig meglep engem is, pedig már igazán megszokhattam volna mindkettőt. A "héjánászt" és a hegyeket is. Mivel héja a közelben nem volt, vagy legalább is nem láttam, ezért csak egy dolgot jelenthetett az érzéseknek ez a kavalkádja. Megérkeztem a hegyek a közé, jelen esetben a Torres Del Paine nemzeti parkba.

Maga az érkezés, mielőtt a hegyeket megláttam volna, nem volt ennyire költői, sőt inkább egészen kiábrándítónak és egyben viccesnek hatott. Tudni illik Chile VIP nemzeti parkjába, amit százak látogatnak naponta, nem lehet csak úgy besétálni, mint, mondjuk otthon, a Retyezátba. Miután megérkezel a bejárathoz, sorba állsz (igen sorba állsz!), és veszel egy méreg drága belépőt. Ha nagyon kekeckedsz, akkor ez három napig érvényes, ha nem akkor maradsz az aznapi érvényességgel. Utána beterelnek egy szobába, hogy végignézz egy szellemi fogyatékosoknak készített oktatói filmet, aminek lényege, hogy ne szemetelj és ne csinálj nyílt tüzet az erdő közepén. Ha meg megpróbálsz lelépni a film közepén, akkor egy szigorú tekintetű parkőr szépen visszaterel az unott képű turisták köze. Ez az egész procedúra egy jó órát vett igénybe, így jó későn vágtam neki a túrának. Azon morfondíroztam, hogy ilyen drága hegyi gyalogláson életemben nem voltam, és remélem nem is leszek. Harminc eurót fizessél azért, hogy valami tavat és sziklát megnézz négy órai izzadás után, hulla fáradtan, elég nagy baromságnak tűnhet. És ekkor az addig felhőben burkolódzó hegy felfedte titkát, egy pillanatra megmutatva rejtett kincsét a hármas tornyokat, engem meg az érzések hullámai maguk alá temettek, ugyanakkor szárnyakat is adva. Mintha a héjám lenne itt, gondoltam, és magasabb sebességbe kapcsoltam.

A pampákon keresztül vezetett az ösvény, és egy jó órába telt, amíg a szemelkélő esőben és 70-80km/h széllökések közepette elértem a hegy lábát. Ezt a szakaszt általában a turisták mikrobusszal teszik meg a park bejáratától, de nekem semmi kedvem nem volt még egy buszhoz, főleg ilyen helyen és számomra ilyen tökéletes időben. Felfele aztán lassan kezdtem kifogyni a szuszból. Ilyenkor egy dolog segít, és pedig egy társ akivel egymást húzzuk felfele. Mint a régi szép időkben, Ferenc barátommal, akivel szó szerint huzigáltuk egymást kifele a hóból februári mászásainkkor a Retyezátban. Csakhogy Ferenc és a többi barátom akikkel hegyekbe szoktam menni most vagy 14 ezer kilométer távolságban valószínűleg egy szobában ücsörög "forró kakaót szürcsölgetve" (South Park idézet).

Amint ilyeneken gondolkodtam, megpillantottam egy fickót, aki ugyanazzal a busszal érkezett a nemzeti park bejáratáig, mint én. Lassan vonszolta felfele magát látszott, hogy már most eléggé elvan fáradva, pedig még nagyon az elején voltunk. Ehhez, gondolom, hozzájárult az is, hogy az ég kitisztult, a szél elállt, és hét ágra sütött a nap. Leszólítottam és örömmel tapasztaltam, hogy ő is hasonlóan érez, így az elkövetkező 8 órában együtt mentünk a hármas tornyokig és vissza. Útközben Anish-ról, mert az volt a neve, kiderült hogy igencsak jó fej. Talán a legjobb fej, akivel ezalatt a 18 nap alatt találkoztam. Két és fél hónapra jött Dél-Amerikába, mielőtt elkezdené lélekölő munkáját (az én szavaim nem az övé), mint befektetési bankár New York-ban.  Egyelőre azonban a bankárok semmilyen tulajdonságával nem rendelkezett, a matematikai tehetségét leszámítva, sokkal inkább a fiatal egyetemisták karakterét lehetett fellelni benne.

Különben az út, amelyen haladtunk semmilyen különlegességgel nem bírt. Talán az erdő volt egy kissé érintetlenebb formában, mint az otthoniak, de ezt leszámítva akár a Retyezátban is lehetett volna. A végső látvány viszont minden várakozást felülmúlt. Del Paine tornyai majdnem teljesen merőlegesen emelkedtek ki az alattuk elterülő smaragd zöld tóból, néha elővillantva hegyes csúcsaikat az alacsonyan szálló felhőkből. Ezt csak tetőzte, hogy az őket körülvevő többi szikláról vízesések hullottak alá. Egy jó órát töltöttünk a tóparton és bámultuk az elénk terülő látványt. Bár viszonylag sokan voltak, a helynek a varázsa annyira lenyűgözte a többieket is, hogy alig-alig szólaltak egymáshoz, így csak a néha feltámadt szél süvítése zavarta meg a csendet. Lassan elindultunk lefele, hogy rohanás nélkül elérjük a buszt. Kevesebbet beszéltünk, de nem tudtam eldönteni, hogy a fáradság vagy hegy varázsa miatt. Lent két pohár sörrel hidratálódtunk, és megegyeztünk, hogy visszaérve a városba kimegyünk megeszünk egy pizzát, és tovább hidratáljuk magunkat, amit aztán késő estig be is tartottunk.

Aznap éjjel fáradtan bújtam ágyba, és héjáról meg hegyről álmodtam.

Torres del Paine 

...

Másnap mindketten túl fáradtak voltunk, hogy még egy túrát bevállaljunk, így inkább elmentünk délután egy galériába, este meg egy pohár bor és egy pizza mellett osztottunk bánatot örömöt. Éjjel kettőkor értem vissza a szállásra kissé szomorúan, hogy kirándulótársamtól megváltam. Ő visszament még a parkba két napot túrázni, én meg készültem El Calafate-ba (nem Dolj megyébe), megnézni Argentína egyik gyöngyszemét a Perrito Moreno gleccsert. 

U.I:

• Többen figyelmeztettek, hogy a helyesírás nem e legtökéletesebb. Ezért megkértem Jaxi barátomat, hogy nézze át a szövegeket és javítsa ki őket. A helyzet tehát javulni fog.
• Az érzelgős útleírás mellett tervezem, hogy praktikus információkkal is szolgálok. Mit? hol? mennyiért? Viszont ezt csak azután fogom elkezdeni miután hazaérek. Addig is bárkinek kérdése lenne Dél-Amerikával kapcsolatosan írhat e-mailt (hajlaci@gmail.com) lehetőség és legjobb tudásom szerint válaszolok.

2018. január 15-17.

Csontig ható hideg szél fújt a fedélzeten. Még öt percet bírtam, aztán fogtam magam és lementem a kabinba meginni egy meleg teát. Csak jobban fel kellett volna öltözzek, még akkor is, ha történetesen süt a nap, morfondíroztam magamban, elvégre Tűzföldön vagyok, nem Vásárhely főterén.

Utolsó napom volt Ushuaiaban, és úgy döntöttem, az előző nap, hogy hajókázom egyet a Beagle szoroson. Kiválasztottam a 30 hajó közül a legkisebbet, ami történetesen egy vitorlás volt, és lefoglaltam délutánra a jegyet. Ezentúl egyedül mentem, mert Marine inkább túrázni akart, Sebastian meg délután repült vissza Buenos Airesbe. Mivel a délelőttöm szabad volt, kimentem a városba új német ismerősömmel. Ő vásárolt, én meg megittam egy kapucsínót. Közeledett az indulási időpont, én elbucsúztam az eddigi utam legjófejűbb németétől, és mentem a kikötőbe. A nyolc személyes hajón csak 5-en voltunk. Nem igazán értettem, hogy az emberek nagy többsége miért válasza a nagy 200 férőhelyes hajókat, ahelyett hogy egy csendes vitorlás hajóval menne, amin fél méterre vagy a víztől, de biztos van magyarázata. Lehet a nagy hajók förtelmes zaja egyenesen vonzza a vízi állatokat, de az is lehet, hogy azt szeretik amint a sziklához csapja őket a hajó által gerjesztett méteres hullámok sorozata. Kell beszéljek egy etológussal, amint hazamegyek...

Ahogy elhagytuk a kikötőt, a kis vitorlás kibontotta a ponyváit, és halkan hasította a csatorna vizét, oly sebesen, hogy majdnem utolértük a motoros monstrumokat is. Meglátogattunk egy több ezer egyedből álló kormorán kolóniát, egy kisebb oroszlánfóka kolóniát és kikötöttünk egy csodálatos szigeten. Az egész szigeten csak mi voltunk, mivel a monstrumokon pöffeszkedő turistákat nem engedik ide. Túl sokan lennének és egyszerre 15-20 embernél nem léphet több a szigetre. Emiatt a sziget teljesen mentes a modern ember bármiféle nyomától, csak a század elején itt élt Yamanák őrtüzeinek nyomai láthatók még mindig. Pont ezért a vadvilág zavartalanul teljesen birtokába is vette a szigetet. Szirti kormoránok, szkuák, és még ki tudja hány, általam kevésbe ismert madárfaj (igen, még mindig nincs madárhatározom) fészkel ezen az alig pár négyzetkilométeren. És mindennek lélegzetelállító festői hátteret biztosítanak Tűzföld ködbe vesző bércei. Visszafele a nap már nagyon alacsonyan járt, és madarak ezrei használták ki sugarait, hogy még egy utolsót halásszanak a szoros vizéből. Vitorlásunk köztük siklott a vízen, néha megzavarva egy-egy csapatot, én meg annak ellenére is kibírtam öt percet a fedélzeten, hogy már teljesen csonttá voltam fagyva.

A Valdes félsziget, és a Nemzeti park után a legszebb napom felett nyugodott le aznap este a nap. A természetben ezúttal se csalódtam.

...

A következő két nap majdnem teljesen az utazással telt el Ushuaia és Puerto Natales között.

Bár eredeti terv szerint útközben megnéztem volna a Magelán szoros Magdaléna szigetén egy jó nagy pingvin kolóniát, a rossz időjárás miatt lefújták az összes oda tartó hajókirándulást. Ezen nem is nagyon csodálkoztam, mert a szoroson átkelve a kompnak is két nekifutásból sikerült csak kikössön, és a telefonomat is majdnem kifújta az orkán erejű szél a kezemből. Szorítottam is mintha az életem függne tőle. Ha van olyan, hogy kedvencem a természeti erők között az mindenképpen a szél, úgyhogy én biza egyáltalán nem bántam, fújjon csak ahogy bírjon.

Viszont, ha tudtam volna előre, hogy kedvenc természeti jelenségem éppen most fogja fitogtatni erejét, akkor nem éjszakázom Punta Arenas-ban, hanem egyenesen megyek Natales-be. Nem baj, legalább megnézem milyen egy tipikus chilei város a világvégétől nem messze. Csodák csodája, nem is rossz, állapítottam meg, amint megérkezve sétálni sétáltam egyet. Igaz, egy kissé unalmas és érdektelen, egy két érdekesebb épületet leszámítva, de az utcák tiszták, a parkok gyönyörűek, rendezettek és semmilyen nyoma sincsen a szülővárosomba oly divatos “fa toaletálásnak”. Ráadásul a pizza se volt olyan rossz, mint Ushuaiában, arról nem is beszélve, hogy jóval kevesebbért is adták. Volt egy olyan érzésem, hogy Chile tetszeni fog.

...

Másnap egy újabb busz, újabb 4 óra az úton, és egy újabb hostel. Azon kívül, hogy találkoztam egy olasz lánnyal, akivel egy jót beszélgettem, és ellátott mindenféle jó tanáccsal nem sok minden történt. De a következő napot már nagyon vártam. A vadvilág után jönnek életem első szerelmei, a hegyek, amelyeket mostanában egy kissé elhanyagoltam. Így itt volt az ideje, hogy ismét ellátogassak hozzuk. Ezúttal Chile hegymászó paradicsomában, a Torres Del Paine nemzeti parkban.  

U.I: Ez a bejegyzés és a követvetkező pár, El Calafate-ből íródott, ahol az internet olyan, mint a csajozás. Napokat kell kínlódni vele, amíg valahogy sikerül "rácsatlakozzál". Képekkel tehát csak spártai módon tudok szolgálni. A facebookon jobban megy, oda rossz minőségben többet tettem. Az album nyilvános mindenkinek, nem kell ismerősöm legyen hogy lássa.

2018. január 14.

14 229 km. Pontosan ennyi a távolság az otthonom és a kavicsos part között, ahol megálltunk Marine-el megpihenni. Ennél messzebb a Tierra del Fuego nemzeti parkban nem lehet menni. Ránéztem a térképre és megállapítottam, hogy bár tényleg ez tűnik a legmesszibb pontnak otthonomtól, ha őszinte akarok lenni, akkor egy pár száz kilométerrel még leszek távolabb is, amikor a következő napokban elindulok északra, de egyben nyugatra is. Ilyen világvégi hangulata viszont nem hiszem, hogy bárminek is lenne ezután. Ketten voltunk az egész parton a szemerkélő esőben és a teljes csendben.
Amíg Marine megette a szendvicseit, én leültem a partra és betettem "Cipő"-nek a Tyereskováját. Valahogy nagyon találónak tűnt ezt hallgatni, ott a messzeségben. Hirtelen, mintha mindenki aki számomra fontos lenne leült volna mellém, hogy együtt nézzük a Beagle csatorna mozdulatlan vizét. Egy pillanatra mintha minden fátyol és minden zaj, ami általában az ember életét körbeveszi a rohanó hétköznapokban, megszűnt, és egy olyan kristálytiszta kép tárult elém, mint amilyet otthon ritkán tapasztaltam. Jó, rossz, múlt és jövő mintha mind tökéletesen kirajzolódott volna a ködbe vesző horizont hátterén. Még végighallgattattam az "Ezer kincs, ezer nyár"-t, elbucsúztam az otthoniaktól, és megállapítottam, hogy tényleg fura érzés itt lenni. Pedig éltem éveket Bécsben, Angliában, és egy pár hónapot még az Egyesült Államokban is. És mégis most, mintha sokkal távolabb lenne minden, Facebook, Instagram és mindenféle közösségi "szirim-szarom" ellenére.

...

A nemzeti park, bár alig 63 ezer hektár, ami Patagoniában kicsinek számít, mégis hihetetlen változatos, drámai tájak sokaságával büszkélkedhet. Van itt gleccser, vizesés, tavak, patakok, tengerpart, őserdő (nem esőerdő) vagy 90 madár és vagy 20 emlős faj. Egyszóval egy természetbúvárnak maga a paradicsom. És az is volt. Ujjongva élveztem a parkban eltöltött minden percet, leginkább az őserdőn keresztül vezető nyolc kilométert, ami a partot követve kanyargott két öböl között. Az út antarktiszi bükk erdők között vezetett, amely, az ösvényt leszámítva, teljesen mentes az emberi tevékenység bármilyen jelétől. Az öreg fák roskadoztak a sok szakállzuzmó alatt, úgy tűnt nekem, hogy minél öregebbek annál többet elbírnak. Az aljnövényzetet teljesen beborította a korhadozó kidőlt fák és letört ágak törmeléke. Annyira mesebeli hangulata volt az erdőnek, hogy már vártam, hogy valamelyik fa mögül elémbe ugrik Frodo Baggins (Gyűrűk ura) nyomában Pippinnel és Merryvel.
Négy óra séta után megérkeztünk abba az öbölbe, ahol, az argentinok szerint, a világ legdélebbi postája van és jó pénzért ezt bele is pecsételik az útlevélbe. Na mi ezzel a "soha vissza nem térő alkalommal" nem éltünk, annál is inkább mert ugyanazt a pecsétet a 12 km-re levő Ushuaiai információs irodában ingyen beteszik akár az útleveledbe is.
Már a nemzeti parkba stoppal jöttünk, mert 12 km-ért valahogy sajnáltuk kidobni azt az 500 pesost (25 euró), amit az útért elkérnek. Most, hogy kellett volna hazamenni, leszólítottunk három argentint, akik éppen indultak volna vissza a városba, hogy nem e vinnének el. Néztek egy jó nagyot, de nem mondtak nemet. Az út alatt kiderült hogy nyugdíjasok, Ushuaiaban élnek, és amikor jó idő van kijönnek egyet sétálni a nemzeti parkba.
A hostelbe visszaérve aztán, megint megetettek, ezúttal Marine főzött egy isteni rizottót. Cserébe a sört én álltam.