2018. január 18-19.

Ordítani tudtam volna, szeretni, gyűlölni, ölelni, ütni, nevetni és sírni. És ezeket mind egyszerre. Két dolog van a világon, ami ilyet tud művelni velem. Az egyik az Ady féle "Héjanász az avaron" típusú szerelem, a másik a hegyek közeli látványa. És ez a két, teljesen különböző, "fogalom" valahol a lelkem legmélyén tökéletesen egybefonódva egészet alkot. Fura, felkavaró érzés, meg kell hagyni, mindig meglep engem is, pedig már igazán megszokhattam volna mindkettőt. A "héjánászt" és a hegyeket is. Mivel héja a közelben nem volt, vagy legalább is nem láttam, ezért csak egy dolgot jelenthetett az érzéseknek ez a kavalkádja. Megérkeztem a hegyek a közé, jelen esetben a Torres Del Paine nemzeti parkba.

Maga az érkezés, mielőtt a hegyeket megláttam volna, nem volt ennyire költői, sőt inkább egészen kiábrándítónak és egyben viccesnek hatott. Tudni illik Chile VIP nemzeti parkjába, amit százak látogatnak naponta, nem lehet csak úgy besétálni, mint, mondjuk otthon, a Retyezátba. Miután megérkezel a bejárathoz, sorba állsz (igen sorba állsz!), és veszel egy méreg drága belépőt. Ha nagyon kekeckedsz, akkor ez három napig érvényes, ha nem akkor maradsz az aznapi érvényességgel. Utána beterelnek egy szobába, hogy végignézz egy szellemi fogyatékosoknak készített oktatói filmet, aminek lényege, hogy ne szemetelj és ne csinálj nyílt tüzet az erdő közepén. Ha meg megpróbálsz lelépni a film közepén, akkor egy szigorú tekintetű parkőr szépen visszaterel az unott képű turisták köze. Ez az egész procedúra egy jó órát vett igénybe, így jó későn vágtam neki a túrának. Azon morfondíroztam, hogy ilyen drága hegyi gyalogláson életemben nem voltam, és remélem nem is leszek. Harminc eurót fizessél azért, hogy valami tavat és sziklát megnézz négy órai izzadás után, hulla fáradtan, elég nagy baromságnak tűnhet. És ekkor az addig felhőben burkolódzó hegy felfedte titkát, egy pillanatra megmutatva rejtett kincsét a hármas tornyokat, engem meg az érzések hullámai maguk alá temettek, ugyanakkor szárnyakat is adva. Mintha a héjám lenne itt, gondoltam, és magasabb sebességbe kapcsoltam.

A pampákon keresztül vezetett az ösvény, és egy jó órába telt, amíg a szemelkélő esőben és 70-80km/h széllökések közepette elértem a hegy lábát. Ezt a szakaszt általában a turisták mikrobusszal teszik meg a park bejáratától, de nekem semmi kedvem nem volt még egy buszhoz, főleg ilyen helyen és számomra ilyen tökéletes időben. Felfele aztán lassan kezdtem kifogyni a szuszból. Ilyenkor egy dolog segít, és pedig egy társ akivel egymást húzzuk felfele. Mint a régi szép időkben, Ferenc barátommal, akivel szó szerint huzigáltuk egymást kifele a hóból februári mászásainkkor a Retyezátban. Csakhogy Ferenc és a többi barátom akikkel hegyekbe szoktam menni most vagy 14 ezer kilométer távolságban valószínűleg egy szobában ücsörög "forró kakaót szürcsölgetve" (South Park idézet).

Amint ilyeneken gondolkodtam, megpillantottam egy fickót, aki ugyanazzal a busszal érkezett a nemzeti park bejáratáig, mint én. Lassan vonszolta felfele magát látszott, hogy már most eléggé elvan fáradva, pedig még nagyon az elején voltunk. Ehhez, gondolom, hozzájárult az is, hogy az ég kitisztult, a szél elállt, és hét ágra sütött a nap. Leszólítottam és örömmel tapasztaltam, hogy ő is hasonlóan érez, így az elkövetkező 8 órában együtt mentünk a hármas tornyokig és vissza. Útközben Anish-ról, mert az volt a neve, kiderült hogy igencsak jó fej. Talán a legjobb fej, akivel ezalatt a 18 nap alatt találkoztam. Két és fél hónapra jött Dél-Amerikába, mielőtt elkezdené lélekölő munkáját (az én szavaim nem az övé), mint befektetési bankár New York-ban.  Egyelőre azonban a bankárok semmilyen tulajdonságával nem rendelkezett, a matematikai tehetségét leszámítva, sokkal inkább a fiatal egyetemisták karakterét lehetett fellelni benne.

Különben az út, amelyen haladtunk semmilyen különlegességgel nem bírt. Talán az erdő volt egy kissé érintetlenebb formában, mint az otthoniak, de ezt leszámítva akár a Retyezátban is lehetett volna. A végső látvány viszont minden várakozást felülmúlt. Del Paine tornyai majdnem teljesen merőlegesen emelkedtek ki az alattuk elterülő smaragd zöld tóból, néha elővillantva hegyes csúcsaikat az alacsonyan szálló felhőkből. Ezt csak tetőzte, hogy az őket körülvevő többi szikláról vízesések hullottak alá. Egy jó órát töltöttünk a tóparton és bámultuk az elénk terülő látványt. Bár viszonylag sokan voltak, a helynek a varázsa annyira lenyűgözte a többieket is, hogy alig-alig szólaltak egymáshoz, így csak a néha feltámadt szél süvítése zavarta meg a csendet. Lassan elindultunk lefele, hogy rohanás nélkül elérjük a buszt. Kevesebbet beszéltünk, de nem tudtam eldönteni, hogy a fáradság vagy hegy varázsa miatt. Lent két pohár sörrel hidratálódtunk, és megegyeztünk, hogy visszaérve a városba kimegyünk megeszünk egy pizzát, és tovább hidratáljuk magunkat, amit aztán késő estig be is tartottunk.

Aznap éjjel fáradtan bújtam ágyba, és héjáról meg hegyről álmodtam.

Torres del Paine 

...

Másnap mindketten túl fáradtak voltunk, hogy még egy túrát bevállaljunk, így inkább elmentünk délután egy galériába, este meg egy pohár bor és egy pizza mellett osztottunk bánatot örömöt. Éjjel kettőkor értem vissza a szállásra kissé szomorúan, hogy kirándulótársamtól megváltam. Ő visszament még a parkba két napot túrázni, én meg készültem El Calafate-ba (nem Dolj megyébe), megnézni Argentína egyik gyöngyszemét a Perrito Moreno gleccsert. 

U.I:

• Többen figyelmeztettek, hogy a helyesírás nem e legtökéletesebb. Ezért megkértem Jaxi barátomat, hogy nézze át a szövegeket és javítsa ki őket. A helyzet tehát javulni fog.
• Az érzelgős útleírás mellett tervezem, hogy praktikus információkkal is szolgálok. Mit? hol? mennyiért? Viszont ezt csak azután fogom elkezdeni miután hazaérek. Addig is bárkinek kérdése lenne Dél-Amerikával kapcsolatosan írhat e-mailt (hajlaci@gmail.com) lehetőség és legjobb tudásom szerint válaszolok.