2018. január 14.

14 229 km. Pontosan ennyi a távolság az otthonom és a kavicsos part között, ahol megálltunk Marine-el megpihenni. Ennél messzebb a Tierra del Fuego nemzeti parkban nem lehet menni. Ránéztem a térképre és megállapítottam, hogy bár tényleg ez tűnik a legmesszibb pontnak otthonomtól, ha őszinte akarok lenni, akkor egy pár száz kilométerrel még leszek távolabb is, amikor a következő napokban elindulok északra, de egyben nyugatra is. Ilyen világvégi hangulata viszont nem hiszem, hogy bárminek is lenne ezután. Ketten voltunk az egész parton a szemerkélő esőben és a teljes csendben.
Amíg Marine megette a szendvicseit, én leültem a partra és betettem "Cipő"-nek a Tyereskováját. Valahogy nagyon találónak tűnt ezt hallgatni, ott a messzeségben. Hirtelen, mintha mindenki aki számomra fontos lenne leült volna mellém, hogy együtt nézzük a Beagle csatorna mozdulatlan vizét. Egy pillanatra mintha minden fátyol és minden zaj, ami általában az ember életét körbeveszi a rohanó hétköznapokban, megszűnt, és egy olyan kristálytiszta kép tárult elém, mint amilyet otthon ritkán tapasztaltam. Jó, rossz, múlt és jövő mintha mind tökéletesen kirajzolódott volna a ködbe vesző horizont hátterén. Még végighallgattattam az "Ezer kincs, ezer nyár"-t, elbucsúztam az otthoniaktól, és megállapítottam, hogy tényleg fura érzés itt lenni. Pedig éltem éveket Bécsben, Angliában, és egy pár hónapot még az Egyesült Államokban is. És mégis most, mintha sokkal távolabb lenne minden, Facebook, Instagram és mindenféle közösségi "szirim-szarom" ellenére.

...

A nemzeti park, bár alig 63 ezer hektár, ami Patagoniában kicsinek számít, mégis hihetetlen változatos, drámai tájak sokaságával büszkélkedhet. Van itt gleccser, vizesés, tavak, patakok, tengerpart, őserdő (nem esőerdő) vagy 90 madár és vagy 20 emlős faj. Egyszóval egy természetbúvárnak maga a paradicsom. És az is volt. Ujjongva élveztem a parkban eltöltött minden percet, leginkább az őserdőn keresztül vezető nyolc kilométert, ami a partot követve kanyargott két öböl között. Az út antarktiszi bükk erdők között vezetett, amely, az ösvényt leszámítva, teljesen mentes az emberi tevékenység bármilyen jelétől. Az öreg fák roskadoztak a sok szakállzuzmó alatt, úgy tűnt nekem, hogy minél öregebbek annál többet elbírnak. Az aljnövényzetet teljesen beborította a korhadozó kidőlt fák és letört ágak törmeléke. Annyira mesebeli hangulata volt az erdőnek, hogy már vártam, hogy valamelyik fa mögül elémbe ugrik Frodo Baggins (Gyűrűk ura) nyomában Pippinnel és Merryvel.
Négy óra séta után megérkeztünk abba az öbölbe, ahol, az argentinok szerint, a világ legdélebbi postája van és jó pénzért ezt bele is pecsételik az útlevélbe. Na mi ezzel a "soha vissza nem térő alkalommal" nem éltünk, annál is inkább mert ugyanazt a pecsétet a 12 km-re levő Ushuaiai információs irodában ingyen beteszik akár az útleveledbe is.
Már a nemzeti parkba stoppal jöttünk, mert 12 km-ért valahogy sajnáltuk kidobni azt az 500 pesost (25 euró), amit az útért elkérnek. Most, hogy kellett volna hazamenni, leszólítottunk három argentint, akik éppen indultak volna vissza a városba, hogy nem e vinnének el. Néztek egy jó nagyot, de nem mondtak nemet. Az út alatt kiderült hogy nyugdíjasok, Ushuaiaban élnek, és amikor jó idő van kijönnek egyet sétálni a nemzeti parkba.
A hostelbe visszaérve aztán, megint megetettek, ezúttal Marine főzött egy isteni rizottót. Cserébe a sört én álltam.