2018. január 29-30.

A sátor be-be rezgett a széllökésektől, én meg nem tudtam visszaaludni. Pedig még csak öt óra volt és igencsak aludtam volna legalább hétig. Első alkalom hogy sátorban aludtam, és most is csak azért, hogy ne vigyem vissza kibontatlanul. Bár vad kempingezhettem volna, de a forró zuhany gondolata túl vonzott ahhoz, hogy ezt tegyem. Maradt tehát egy civilizált kemping, zuhannyal és konyhával. Vannak dolgok, amiről nehezen tudok lemondani. A tisztaság- és rendmániám mindenképpen tompult ezalatt a hónap alatt. Már nem zavar, ha nem makulátlan a konyha, vagy ha az ágy, amibe befekszem, nincs tökéletesen elvetve. De a forró zuhany csábításának nehezen tudok ellenállni.
Még forgolódtam egy kicsit, aztán meguntam és összeszedtem a cuccaimat. Volt még vagy három óra a kajakozásig, így megvettem a délutáni buszjegyet, reggeliztem és sétálni indultam a tóparton. Finoman fújt a szél, alig borzolta fel a tónak a vizét. Tökéletes kajakozási idő, gondoltam.
A három órából lett aztán lett négy is, ami sokkal inkább a túravezető szabad szelleműségének volt tulajdonítható, mintsem a ténynek, hogy történetesen Dél-Amerikában vagyok. Bár, pont az indulás feltételezett órájában, megjelent a rozoga járművével, de csakis azért, hogy szóljon, hogy először elmegy reggelizni.  Hamarosan indulunk kiáltott ki, a minibusz törött ablakán miközben elhajtott mellettem. Az egészen elég jól szórakoztam. Valahogy most először a legkevésbé se idegesített, hogy "késve indulunk", annak ellenére se, hogy a délutáni buszt vissza Coyhaique-be azért jó lett volna elérni. Úgy látszik kezdek utazó módba kapcsolni, és lassan levedleni ezeket a zavaró "korlátokat".

A kajakozás egy nagyon nehezen leírható élmény volt. Nem föltétlenül maga az evezés, hanem sokkal inkább a táj, a tóban tündöklő márvány képződmények (barlangok) volt az, ami felejthetetlenné tette. Erre már csak hab volt a tortán, hogy az első pár órában csak négyen voltunk barlangok között. A kajaoktató, egy chilei fiatal pár a fővárosból, és jómagam.
De hogy a fenében vannak márvány barlangok egy tóban? tehetné fel jogosan a kérdést az olvasó. A magyarázat elég egyszerű. Az egész völgy amiben a tó meghúzódik mészkő és márvány keveréke. A tó vize egyszerűen lassan kioldja a mészkövet a márvány közül, és maradnak a szemet gyönyörködtető kékes-szürkés képződmények. Ezek között, evezgettünk hat órát, meg meg állva egy-egy barlangban, hogy csodáljuk a fényjátékot, amit a beszűrődő napsugarak a tó smaragd zöld vizén és a azúrkék márványfalakon játszódtak.

Márvány katedrális	Szabad szellemű túravezetöm

Elég fáradtan, és egy kissé vizesen ültem fel a buszra, ami vissza vitt volna a kedvenc hostelem-be.
Most az a mondat következne, hogy gyorsan elaludtam és csak a végállomáson keltem fel. Csakhogy nem egészen így történt. A busz, amely a találó nevű "Pato Aventuras" társasághoz tartozott, az út felénél megállt, hogy letegyen egy pár helyi fiatalt. Aztán az istennek se akart elindulni. Ezzel nem lett volna akkor baj, ha történetesen nem szürkülődik, vagy, ha lett volna mobil jel. Csakhogy már jóval elmúlt 21 óra, és mobil jel se a sofőrünknek, se az utasoknak nem volt. Nem maradt más hátra, mint 60-as éveiben járó sofőrünk felvette overallját és egy kalapáccsal meg csavarhúzóval nekiesett a motornak. Ezalatt egy pár utas kiállt stoppolni, vagy legalább is segítséget kérni. Csakhogy senki nem akart megállni nekik, és sofőrünk is egyre kétségbeesetten "ütötte" a motort. A kezdeti vidám hangulat már már lázadássá fajult, amikor egy hatalmas porfelhő kíséretében felzúgott a motor. Hős sofőrünk kapott egy vastapsot a megnyugodó utasoktól.

Elmúlt éjjeli egy óra,  amikor beestem a hostel ajtaján. Edith még fenn volt, és bár az ágyam kiadta másnak, mivel megvolt győződve, hogy már nem jövök, sikerült öt perc alatt egy másikat szerezzen és betegye az amúgy is zsúfolt szobába.
Aznap éjjel egész jól aludtam.

Pato Aventuras - a "like" a sofőrnek szól

Január 30 a legnyugisabb nap volt az eddig utazásom alatt. Egész estig egyebet nem csináltam mint írtam és főztem, és még azt se vittem túlzásba. Reggel rántottát délben meg lencsefőzeléket. Nem Michelin csillagos étterembe való volt az biztos.

Amilyen nyugisan telt a nap, épp olyan érdekesen zárult. Este ugyanis, első alkalommal bekeveredtem egy csakis spanyolul beszélő társaságba, amely közös nyelvet leszámítva elég heterogén volt. Chileiek, katalán, spanyol és argentin, no meg én. Az első pár órában elég ártalmatlan, könnyű beszélgetés folyt, amelyhez még én is hozzá szóltam korlátolt spanyol tudásom ellenére. Kinek mi a neve, honnan jön, mit csinál, mennyi ideid utazik stb. Amint bemutatkoztam kiderült, hogy Chilében van egy sorozat (Lazlo California), amelynek főhőse egy aranyfogú Lazlo, aki történetesen a roma kisebbséghez tartozik. Megvan a magyarázata annak, hogy miért néznek mosolyogva az emberek, amikor a nevemet meghallják, gondoltam. Meg kell fontoljam, hogy a poén kedvéért maradok e továbbra is Lazlo, vagy inkább Hunort használok ezentúl. Szerintem maradok a Lazlo-nál, legalább van miről beszélni :).
Ahogy egyik üveg bor a másikat követte, úgy komolyodott a beszélgetés és egyre inkább előjöttek a különböző nézeteltérések. Utolsó témaként a "migránsok" kerültek szóba. Főleg az egyik chilei lány volt nagyon felháborodva azokra a szemét boliviaikra, peruiakra és ki tudja még milyen náció tagjaira, akik a gazdag Chilébe egyebet nem csinálnak, mint napot lopnak és segélyből élnek.
Úgy látszik hiába jövök 15.000 km távolságra ugyanazokkal a társadalmi problémákkal találkozom itt is, mint otthon. Ezzel a témával a beszélgetést lényegében megölték, és egyenként lassan mindenki elszivárgott az asztaltól. Mivel már három óra fele járt, én is inkább lefeküdtem, mintsem tovább hallgassam a chilei lány háborgását.

Térkép: