2018. január 25.

Nem akartam hinni a szemeimnek, amikor húsz perc stoppolás után megállt valami csodamasina, és a volánnál ülő harmincas éveiben járó nő felém intett, hogy menjek.
Bezzeg kolozsvári stoppolásaim alatt ilyen még álmomban se fordult elő. Ott legtöbbször több órai várakozás után, egy középkorú zsíros hajú férfi vett fel, valami rozoga járművel, és még pénzt is elkért ezért. Örvendeztem, felkaptam a hátizsákom, és már rohantam is az autó fele. Akadozó spanyol tudásommal elmagyaráztam a nőnek, hogy én észak fele megyek, de elég, ha elvisz a 100 kmnél levő kereszteződésig. Bevágtam a nagy-hátizsákom a csomagtartóba, és gyorsan beültem az anyósülésre mielőtt a többi stoppoló lecsapott volna ránk. Ahogy elindultunk tudtam, hogy most már nem rejtőzhetek az én vagyok a fizető turista álarc mögé, itt biza spanyolul kell beszélni. Arra gondoltam, hogy a legjobb, ha kérdéseket teszek fel aztán hagyom, hogy ő beszéljen, de aztán én voltam kénytelen egy-két kérdésre válaszolni. Végül nem is ment olyan rosszul. Mivel nagy filmrajongó volt még közös témát is kaptunk, így nagyon hamar eltelt az 1 órás út. Kiderült róla, hogy irodalom tanárnő El Chaltenbe, és angolul elvből nem tanult meg, az angol és amerikai imperializmusra hivatkozva. Megvan a magyarázat, hogy miért vett fel, gondoltam mosolyogva.

Tudniillik, mielőtt kiálltam stoppolni, készítettem egy táblát amin ez állt:

"HUNGRIA,
VA DEL NORTE"

Ez azt kellett volna jelentse, hogy "Magyarország, Északra megyek", jelezve az embereknek hogy honnan jöttem és hogy hova megyek. Logikus nem? Kiderült hogy nem egészen, mert a legtöbb ember, aki mellettem elhajtott elég értetlenkedő képet vágott, amint megpillantotta a táblát. Szerintem az irodalom tanárnő is azért állt meg, hogy elmagyarázza nekem, jó irodalom-tanárnő lévén, azt a borzasztó sértést, amit a spanyol nyelvnek ezzel a táblával okoztam. Aztán mégse tette.

Amint elértünk a kereszteződéshez, megkértem hogy készítsünk egy közös selfit, elbúcsúztunk, aztán átmentem a híres 40-es főút észak fele tartó oldalára. Optimista voltam arra gondolva, hogy ez igencsak könnyen fog menni.

Aztán nyolc óra várakozás után, miután majdnem szénné égtem és kiszáradtam a tűző napon, illetve a pátagóniai szélben, mintha kissé lankadt volna az optimizmusom. Pedig a világ egyik legszebb helyén vártam, hogy valaki felvegyen. Előttem terült a pampák végtelen síksága, háttérben az Andok hófedte csúcsaival, amelyek között kiemelkedett a Fitz Roy hatalmas gránittömbje.
Az, hogy ennyi idő alatt senki nem vett fel, valószínűleg két dolognak tulajdonítható. Az egyik, hogy óránként alig haladt el két-három autó mellettem, a másik, hogy konkurenciám is akadt. Utánam elsőként Christián jelent meg, az az 54 éves angol, aki eddigi utazásom során, mindenképpen a legérdekesebb figura volt, akivel találkoztam. Már maga a tény, hogy 54 éves és stoppol elég ahhoz, hogy az érdekes emberek közé soroljam. Ha ehhez hozzáadjuk azt is, hogy ezt húsz éve folyamatosan csinálja, akkor már nem fér kétség hozza, hogy ő egészen másképp gondolkodik, mint legtöbbünk. Egy egész fejezetet megérdemelnének a történetei, amiket a közös stoppolás alatt elmesélt. Sőt, valószínűleg egy külön blogot is. Ha velem éppen nem történik semmi, akkor néha beszúrok egy fejezetet a kalandos életéből.

Hét óra után aztán mindketten meguntuk, visszastoppoltunk El-Chalten-be és megvettük az utolsó két buszjegyet. Én előtte még eljátszódtam a gondolattal hogy sátrazom egyet az út mellett, de a vizem is elfogyott, és elvesztegettem volna egy teljes napot. Így az éjszakai busszal pont behozom azt a hét órát amit a patagóniai nap alatt töltöttem.

Volt két óránk az indulásig. Christian bekérezkedett egy hostelbe letusolni és főzni. 20 év után a túlélés minden csínját binját kitanulta, gondoltam. Fillérekből megtud élni. Mivel én még nem tartottam ott, és remélem nem is fogok, inkább beültem egy kényelmes kávézóba ettem egy pizzát és ittam egy egész jó sört.
A buszon aztán, szokás szerint, majdnem azonnal elaludtam.

Szép, szép de nem nyolc oráig