2018. január 23.
El Chalten egy kis város az Andok lábánál, amely El Calafate-hez hasonlóan létezését a turistáknak köszönheti. Míg El Calafate-ban mindenki a Perito Morreno gleccsert megy megnézni, El Chalten-be a Fitz Roy impozáns gránittömbjei vonzzák minden nyáron turisták ezreit (főleg izraelieket és franciákat). Én, eredeti terv szerint, mégsem ezért jöttem ide, hanem, hogy megpróbáljak átjutni Chilébe egy kissé kalandos módon, éspedig gyalog és hajóval, egy olyan helyen, ahol nincs határátkelő. Na, ebből nem lett semmi, de ne szaladjak elébe a dolgoknak.
Az érkezés ebben az esetben nem a szokásos módon alakult. Mivel a város a nemzeti park szélén fekszik, mielőtt a busz befutott volna az állomásra, egy parkőr szépen leszállított mindenkit a buszról. Aztán szépen beterelt egy terembe, angolul beszélők egyikbe, spanyolul másikba, és tartott egy kis előadást mindenféle parkot érintő dologról. Védelmére legyen szólva, sokkal kevésbé volt bénább, mint az oktatófilm a Torres del Paine nemzeti parkban, így itt már nem próbáltam lelépni mint az előzőnél.
Beérve a városba aztán megkerestem hostelt, ami nem volt nehéz, mivel az egész város 2 utcából áll és gyorsan berendezkedtem a szobába ami két napig lesz az otthonom. Hamar kiderült hogy a hely hemzseg az izraeliekkel. Ha ez így megy tovább hamarabb megtanulok héberül mint spanyolul, morfondíroztam. Vigasztalt viszont, hogy amint beléptem, belebotlottam öt gyönyörű izraeli lányba. Egyik szebb volt, mint a másik, mind fekete cicanadrágban. Ez hiányzik nekem 23 nap után, hat frissen leszerelt gyönyörű csaj, gondoltam mosolyogva.
Zárójelben jegyezném meg, hogy bár több ismerősöm fotókat követelt a lányokról, akikbe utam során belebotlok, mivel nem szeretném már az első hónap után a szociopata egyedüli utazók táborát bővíteni, ezért a fotózást csak abban az esetben vállalom be, ha már jól megismertem valakit :)...
A hostel mellett találtam egy utazási irodát, amely elméletileg többet tudott a kalandos határátkelésről. Hamar kiderült azonban, hogy sajnos a kaland része kimerül abban, hogy ha rossz idő van, akkor a hajó, ami mellesleg nem csak néha ahogy én sejtettem, hanem rendszeresen közlekedik, késik egy pár napot. Viszont ez az egész "kaland" jó drága, mivel mind a buszjegyet, mind a hajót Trump-féle milliomos büdzséhez szabták. Ezt is jól elbaszták mérgelődtem. Újratervezés, gondoltam. Jóval kalandosabbnak tűnt, hogy elstoppolok (ha tudok) a legelső normális határátkelőig, átmegyek Chilébe, és ott folytatom a Carretera Australon. Ha stoppolás nem jön össze, akkor jöhet a buszozás. A Carretera Austral különben, egy viszonylag új 1270 km-es út, amely a földkergeség egyik legszebb táján keresztül kanyarog az Andok völgyeiben az északi Puerto Montt-tól a déli Villa O'Higgins-ig.
Örvendtem, hogy van új terv, elmentem, megettem egy egész jó pizzát, aztán visszamentem a hostelbe beszélgetni az izraeliekkel.
Mivel másnapra a Fitz Roy-t tűztem ki célul, körbekérdeztem mindenkit kinek lenne kedve másnap Laguna de Los Tres tó-ig felmenni, ami a sziklák tövében fekszik. Csak egy izraeli csapat volt érdekelt ebben (nem az öt csaj), de ők mindenképpen éjjel indultak volna, hogy elkapják a napfelkeltét.
Valahogy nem volt kedvem kettőkor felkelni, így úgy döntöttem, hogy inkább reggel vágok neki, ezúttal egyedül. Kimentem felnéztem a csúcsra, amely mögött épen lenyugodni készült a nap. Úgy tűnt mintha egy héja suhanna el a hegyek előtt.
2018. január 24.
Sűrű bükkerdőn keresztül vezetett az ösvény. A fák koronái teljesen összezárultak és a félhomályban síri csend uralkodott. Volt valami intim és nyugtató abban, ahogy így egyedül gyalogoltam az erdőn keresztül, és ugyanakkor örvendtem, hogy ez a gyönyörű táj egyelőre csak nekem mutatja meg bájait. Az első kilenc kilométer a városból viszonylag könnyű séta volt, 2000-3000 méteres, hófedte csúcsok között, amelyek tövében gleccsertavak duzzadtak, oldalukból meg patakok zúdultak alá a Rio De las Vueltas völgyébe. Az ösvény lomhán kanyargott felfele, száraz sztyeppei növényzet és sűrű erdők között, olykor keresztezve a kristálytiszta patakok valamelyikét. A növényzetnek ez a mozaikos elrendezkedése egy kissé meglepett, de valószínűleg ezt is, mint oly sok mindent itt, a patagoniai szél határozza meg. A szélnek kitett oldalakon csak a sűrű alacsony sztyeppei növényzet volt képes megmaradni, míg a lankásabb szélárnyékos oldlak a bükkösöknek kedveztek (Nothofagus pumilio és N. antarctica).
Amíg az első kilenc kilométert szinte bárki könnyedén megteheti, addig az utolsónál, hogy nagymamám szavaival éljek, jobb ha felköti a gatyáját az arra tévedő turista. Egy kilométer alatt 500 méter szintkülönbséget kell legyűrni. Mivel zenére a nehezebb szakaszok jobban mennek és most nem volt aki húzzon, ezért a síri csendet felváltottam Cipő (Republic) valamelyik dalára, és nekirugaszkodtam a lejtőnek. Rég nem éreztem magam ilyen erőben, majdhogynem szaladtam felfele megelőzve egy pár felfele cammogó túrázót. Az elsőket, akikkel találkoztam aznap. Megvoltam győződve, hogy csak kifáradok, hiszen ilyen tempóval jó tíz évvel ezelőtt mentem csak "Kamikaze" Péterrel a Mont Blanc megmászásakor. Persze az egy egészen más kategóriába tartozott... 20 perc alatt értem a gerincre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a gleccser tóra és a fölötte tornyosuló Fitz Roy hatalmas gránittömbjeire. Ezt a teljesítményt szerintem még Reinhold Messner (híres hegymászó) is megirigyelné :). Patakzott rólam a verejték, én meg felvettem minden ruhám, ami nálam volt, lefeküdtem a legközelebbi lapos sziklatömbre és elaludtam. Pihenés után, lementem a tóhoz felfrissülni, késztettem egy pár fényképet, aztán indultam vissza El Chaltenbe. A fülhallgatóban éppen Steven Tyler (Aerosmith) sikította a "Dream On"-t. A hegyekbe ezek a nóták valahogy túl drámaiak, legközelebb Selena Gomezt vagy Britney Spears-t kell hallgassak, gondoltam mosolyogva.
Ha felfele, az utolsó szakaszt leszámítva, jóformán senkivel se találkoztam. Lefele mintha a Váci utcán sétáltam volna augusztus 20-án. Valósággal kerülgetni kellett a későn kelő felfele tartó túrázókat. Annyira azért nem zavartak, hogy ne élvezzem még egyszer ezt a gyönyörű tájat ragyogó napsütésben.
A Fitz Roy tövében
