2018. január 31. - február 01.

Vanesa az egész utat átaludta, jobbra balra dülöngélve, ahogy a busz lassan kanyargott a hágón felfele. Erről lemaradni nagy kár, gondoltam, mivel a Carretera Austral ez a szakasza ismét ámulatba ejtett. Sziklákról lezúduló vízesések, gleccserek, tavak, és az egészet körbevette az esőerdő. Azon gondolkoztam, hogy vajon mikor fogok telítődni az úttal, mikor fog hidegen hagyni egy újabb gleccser vagy egy újabb esőerdő. Egyelőre nagykanállal habzsoltam mindent Dél-Amerikából, az útnak ezt szakaszát is.

Vanesa, különben, az egyike volt azoknak, akikkel előző este spanyolul próbáltam kommunikálni. Ugyanarra tartott mint én, ezért úgy döntöttünk, hogy együtt megyünk Puyuhuapi-ig, ahol ő egy méregdrága termálfürdőbe ment volna áztatni magát, én meg inkább egy esőerdőt néztem volna meg közelebbről, és nem csak az autóbusz mocskos ablakán keresztül.
Öt órai buszozás után aztán végre megérkeztünk a Puyuhuapi-ba, amely az ugyanazon nevet viselő fjord partján fekszik. Kellett egy kis idő, amíg tudatosult bennem, hogy bár az egész hely úgy néz ki, mint egy alpesi tóparti település a "tó" lényegében nem más, mint a Csendes Oceán. Ebben segített, hogy cunámi figyelmeztető táblák voltak kitéve a "tó" partján.

A hostel, amiben megszálltunk egy családi ház volt. Lent lakott a család, fent meg berendeztek 4 szobát vendégeknek. Egész jó hangulata volt, azt leszámítva, hogy az "anyuka" fura szemekkel nézett, amint a konyhában egy teát próbáltam elkészíteni. Hirtelen Böske néni jutott eszembe kolozsvári éveimből. Tibivel akárhányszor főztünk valamit, "házinénink" mindig nagy érdeklődéssel figyelte az eseményeket, egy alkalommal meg szó szerint belematatott az éppen rotyogó bolognai szószba . Mivel Böske néni nem éppen a higiéniájáról volt híres, ezért elég óvatosan fogyasztottuk aznap a spagettit.

A házban két ismerőssel is találkoztunk, akik Coyhaique-ben ugyancsak Edithnél voltak megszállva.  Kibővülve az új szobatársammal, öten elmentünk egy közeli pub-ba vacsorázni. Angol-Spanyol kevert konverzáció folyt az asztalnál, közben meg sorra kóstolgattuk a pub saját sörfőzdéjében készült finom nedűt.

Másnap, irány az erdő. Az ösvény kezdőpontja 12 km-re volt a várostól, így kénytelen voltam gyalogolni a poros úton, amíg az utolsó öt kilométeren végre felvettek.
Ahogy megérkeztem, vágtam volna neki az ösvénynek, de arra lettem figyelmes, hogy valaki hadonászik és kiabál utánam. Persze nem otthon vagyok, ahol csak úgy nekivághatok a hegynek, mérgelődtem. Az agitáló fickó egy parkőr volt aki elmagyarázta, hogy ide csak úgy nem lehet bemenni, mert ez nemzeti park. Szépen megszabadított 5000 chilei pesos-tól, jó utat kívánt lelkemre köttette, hogy délután 6-ra visszajövök és mehettem is.
Már az első méteren mellbe vágott, hogy ez mennyire más erdő, mint bármelyik amelyben eddigi éltem során voltam. Élőszőr is ott volt az illat, ami leginkább tömjénre emlékeztetett, de valamivel enyhébb és édeskésebb volt. Mint egy finom női parfüm. Egy jó félórát kutakodtam a növény iránt, ami ezt az illatot produkálta, de nem jöttem rá, hogy mi lehet. Az is lehet, hogy nem is növény volt, csak úgy a földből áradt, hogy az arra tévedőt elvarázsolja. Ha az illat nem lett volna elég, hogy elvarázsoljon, akkor az érintetlensége mindenképpen megtette.
Az ösvényt leszámítva emberi tevékenységnek semmilyen nyoma nem volt. És az is éppen akkora volt, hogy egy ember elférjen rajta. Sok esetben a növényzet annyira összezárult az ösvény felett hogy összezsugorodva tudtam csak tovább menni. Igaz fából néha lépcsőfokokat építettek mivel a lejtő 30-40 fokos volt, de azokat is teljesen beborította a moha. Lassan cammogtam felfele, meg meg állva tíz percere, hogy magamba szívjam az erdő illatát. Egy hosszabb megállás alatt lettem figyelmes egy szürke apró madárra, amely nagy sebességgel közelített felém.
Egy pár méterre tőlem megállt, és helyben kezdett "lebegni". Egy kolibri volt és mintha azért jött volna, hogy megnézze ezt a fura élőlényt, aki két lábon "púppal" a hátán az erdőben sétál. Moccanni se mertem nemhogy fényképet készíteni. Aztán amilyen hirtelen jött, pont olyan gyorsan eltűnt a erdő sötétjében. Nem tudtam eldönteni hogy a fejemen levő piros napszemüveg vonzotta-e (a virágok amelyek nektárját ette ugyancsak piros színűek voltak), vagy csak egyszerűen kíváncsi volt.
Hat órát bolyongtam az erdőben, és ezalatt még kétszer jött közel hozzám kolibri. Mindannyiszor egy pár másodpercre lebegtek előttem, aztán örökre eltűntek e félhomályban.

Este elvarázsolva feküdtem le, olyannyira, hogy reggel majdnem lekéstem a buszt.

Quelat Nemzeti Park

Térkép: