2018. február 6.

Puerto Varasban a tóparton egy padon ülve vártam, hogy kitisztuljon az ég. Betettem Mozartnak a XXI. zongoraversenyét és figyeltem a távolban alig-alig kivehető képződmények körvonalát. Érdeklődésem alanya nem volt más, mint két aktív vulkán, amelyeknek hófedte csúcsait már az előző este megcsodálhattam, viszont lusta voltam lencsevégre kapni. Pedig annál tökéletesebb fotót nehezen készíthettem volna. A lenyugvó nap sugarai vörösre festették a két vulkánt, úgy tűnt mintha hullámzó lávafolyam zúdulna alá lejtőiken. Védelmemre legyen szólva, hogy egy 14 órás út után voltam, és mindenre volt kedvem csak fotózgatni nem. Mégse mérgelődtem annyira, mint más esetben, amikor elszalasztok egy jó fotó lehetőséget. Vagy fáradt lehetek, vagy az út kezd megváltoztatni, és ilyen banalitások nem zavarnak már. Hogy melyik, azt nem tudtam egyelőre eldönteni.

Osorno vulkán

Egy jó órai ücsörgés, és még vagy három Mozart zongoraverseny, után éppen indulni akartam, amikor a távolban egy ismerős arcot pillantottam meg. Rugózói lépésekkel közeledett a közelembe levő információs panelhez, megállt előtte és böngészni kezdte a rajta található térképet. Felvettem a hátizsákom és melléje érve jó napot köszöntem. Felismerhette a hangom, mert mosolyogva felém fordult. Christian volt, az 52 éves "őrült" világutazó, akivel még Argentínában találkoztam stoppolás közben.
Mivel az ég nemhogy kitisztult volna, hanem egyre inkább beborult, úgy döntöttem, hogy estig, amíg a busz indul, a városban sétálgatva hallgatom Christian történeteit.
Először viszont városnézés következett. Puerto Varas szép takaros üdülőváros, de igazából nincs benne semmi különleges, a távolban merengő két vulkánt leszámítva. De azok most makacsul felhőbe burkolóztak. Ami "érdekessége" az a német templom, amely a központhoz közeli dombon épült. Azért német mert, Chilének ez a része (déli) a XIX-ik században német telepesekkel bővült, amelyet ráadásul egy kormányprogram keretén belül hajtottak végre. Pont mint nálunk, amikor II. Géza behívta a szászokat Erdélybe 500 évvel korábban. Ezeket mindenhova hívják, pedig majdnem felégették a világot már kétszer is, gondoltam mosolyogva.
Aztán a németekkel jöttek a szokások is. Német kinézetű templomok, épületek és sörfőzdék, bár, őszintén szólva, a sört leszámítva, elég gyenge imitációja volt a német kultúrának, amit itt tapasztaltam. A templom távolról tényleg úgy nézett ki, mintha tényleg Bajorországból hozták volna, közelről egy igencsak gyenge utánzat volt.
Mondtam Christian-nak, hogy ennyi elég is volt a városnézésből, inkább üljünk le egy központi térre és hallgassuk az utcai zenészeket. Egész délután ezzel telt el, én meg közben angol társam érdekes történetein csemegéztem. Kiderült, hogy Eton-ba járt középiskolában. Eton-ról tudni kell, hogy Anglia legelitebb iskolája, padjai között olyan diákok ültek, mint George Orwell, Hugh Laurie (Dr. House), William herceg, David Cammeron, és a fél angol parlament tagjai. De Chritian gyűlölt mindent ami elit, sőt majdnem mindent, ami luxus volt. Így nem csoda, hogy ezt a nomád, majdhogynem aszkéta életet választotta. Este neheze váltam meg tőle, inkább hallgattam volna történeteit, mintsem egy újabb 16 órás buszozáson kelljen átvergődjem magam.
De várt Valparaiso, a Csendes-Óceán ékszere.

Mert Latin-Amerikában a tánc az úr	Christian

Térkép (az egyszerűség kedvéért Valparaisoig is):