2018. február 14-16.

A szervezett kirándulások nem a kedvenceim. A legnagyobb problémám azzal van, hogy megvagyok győződve, hogy majdnem lehetetlen különböző igényű embereknek ugyanazt megszervezni, úgy, hogy mindenki jól érezze magát. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy saját jármű hiányában egy-két alkalommal muszáj lesz benevezzek egy-egy ilyen tömeg természetnéző nyomorra, ha látni is akarok valamit. Az Uyuni sósivatag meglátogatását, és Bolíviába való érkezésemet így egy utazási társaságra bíztam, remélve, hogy nem fogok fejveszetten menekülni az első nap után. A terv szerint első két nap az Eduardo Avaroa nemzeti parkban és környékén fogunk időzni, harmadik nap pedig a a kirándulás fénypontjaként a sósivatag látogatása lesz napirenden. Elég jól hangzott így elsőre, de ennek ellenére felemás érzésekkel ültem fel reggel hétkor az utánam küldött járgányra. Már öten voltak a mikrobuszon, mind lányok. Aztán még felszedtünk két fickót és két turbékoló párt is, így a sofőrünkkel együtt 13-an lettünk, pont mind a gonoszak. Vezetőnk felvázolta az aznapi tervet. Már San Pedro de Atacamá-ban "kilépünk" Chiléből, vagyis lepecsételik az útleveleket, aztán 50 km után elérjük a Bolíviai határt, ahol megreggelizünk, elintézzük a belépést, és átpakolunk két 4x4-es dzsipbe.
Az első gondolatom az volt, hogy, nehogy a két turbékoló párocskával kerüljek össze, mert Tibi barátomtól kapott bicskával harakirit végzek ott helyben.
Amíg meg nem érkeztünk a chilei útlevél lepecsételő központhoz (másképp nem tudom hogyan hívjam, mert a határ még 50 km-re volt), senki nem szolt egy árva szót se, a párocskákat leszámítva, akik folyamatosan turbékoltak.
Ezen a helyzeten segített, hogy a pecsételést egy kissé hátráltatta az a 200 turista, akik úgyszintén ugyanarra az útra neveztek be és akik a sorban előttünk voltak. Mit szépítsem a helyzetet, mi voltunk az utolsók
Így volt időnk bemutatkozni és megtudni egyet és mást egymásról. A társaság felét a chileiek adták. Két barátnő és a két turbékoló párocska. Nehogy velük kerüljek össze, gondoltam ismét. Aztán volt négy brazil (három lány és egy fiú) egy francia és jómagam. Persze rajtam kívül mindenki jól beszélt spanyolul, így bár megpróbáltam a konverzációt angol vizekre evezni, a spanyol valahogy minduntalan visszatért a beszélgetés során.
Lepecsételték az útlevelet, engem meg megdorgáltak, mert elvesztettem valami papírt amit az n-ik chilei határákelesnél kaptam vagy 2 hete, és amit muszáj lett volna megtartani. Még jó hogy nem büntettek meg, gondoltam.

Miután mindenki készen volt, visszaültünk a mikrobuszba és irány a Bolíviai határ, ahol ott a senki földjén megreggeliztünk. Majd ráfagyott a kezem a kenyérre, olyan hideg szél fújt. Két teát is megittam, csakis azért, hogy melegítsem a kezem a forró csuporral. Miután mindenki jóllakott megjelent egy túravezető és kettéosztotta a csoportot, hogy a két dzsipbe elférjünk. Na, most ugrik a majom a vízbe, gondoltam, miközben a bicskát kerestem a hátizsákomba.
És láss csodát, nem a turbékoló párocskák közé osztottak, hanem az egyedül állók csoportjába, mint az izraelit. Igen izraelit, tudniillik a foglaláskor az én spanyolom és az ügynök angolja annyira jó volt, hogy ő úgy értette hogy én izraeli vagyok. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csakhogy az izraelieknek vízum kell Bolíviába. Túl jóban vannak az amerikaiakkal (USA), azokat meg itt errefelé nem nagyon kedvelik, főleg az ilyen friss demokráciában, mint Bolívia. Elég sokat kellett győzködjem a túravezetőt, hogy nekem magyar állampolgár létemre nem kell vízum. Végül elhitte, de elég gyanakvóan nézett felém továbbra is. Miután minden letisztázódott beálltam frissen alakult csapatommal a kígyózó sorba, lepecsételtetni az útleveleket.
Minden rendben ment, és sofőrünkkel, Elias-al a volánnál, elindultunk felfedezni Bolívia délnyugati csücskét.

A következő 48 órát vagy teljes egészében leírom vagy röviden összefoglalom. Az elsőt természetesen nem lehet, a második meg igencsak foghíjas képet festene az eseményekről.
Így hát most az egyszer inkább beszéljenek a képek helyettem, amelynek szereplői Alexandra, Carolina, Rosie, Luis, Helio, jómagam, és Bolívia lélegzetelállító tájai.

Balról jobbra (Rosie, Alexandra, Carolina, Helio, Luis és jómagam)	Bolíviai határ

Első megállásunk során futottunk össze ezzel a vikunyával	Viharfellegek elől menekülő dzsipek.

Bolond társaság 1	Bolond társaság 2

Fürödtünk is, valami langyos lábvízben.	Ebben nem fürödtünk, mert volt vagy 90C fokos.

Ezt úgy hívták hogy Laguna Miraculosa. Tényleg volt benne valami varázslatos.	Ez egy láma. A lámák a közhiedellem ellentétben nem vad állatok, hanem amolyan Dél-Amerika tehenei.

Na ez k... különleges hely. Sósivatag vizzel fedve. Tiszta ellentmondás nem?	A dzsipek tömve turistákkal megpróbálnak egy olyan helyet keresni, ahol négyzetméterenként kevesebb, mint 50 ember van. Mivel az egész sivatag 2000 négyzetkilométer, általában sikerül is nekik.

Jó volt veletek...

Térkép: