2018. február 23-26.

Vannak olyan dolgok az ember életében, amelyek bár csak egy pillanatig tartanak, mégis örökre bevésődnek emlékezetünkbe.
Amikor a légcsavaros repülőgép ablakából megpillantottam az alattam elterülő dzsungelt, szinte biztos voltam benne, hogy ezt a pillanatot egyhamar nem felejtem el. A vadon végtelennek tűnő egyhangúságát csak egy-egy kígyózó folyó szakította, amelyek vizét barnára festette a sok üledék. Viszonylag alacsonyan szálltunk, és én annak ellenére csodáltam az alattam elterülő tájat, hogy a a repülő eléggé ficánkolt a légtengerben. Tudniillik ennél kisebb vasmadárral nem repültem még eddig. Nyeltem is egyet, amikor La Paz-ban megpillantottam a csekély 18 személyes gépet, és még egyet akkor, amikor a nyitott kabin mellett a pilóta folyton lekapcsolt egy 10 percenként csipogó riasztót. Valahogy ilyen lehetett a repülés hőskorában, gondoltam mosolyogva. Imádtam minden percét.

Leszállás után rögtön mellbe csapott a 33 fokos meleg és 90%-os páratartalom. Mintha a botanikus kert melegházában lettem volna, csak éppen a fejem felett nem valami üveg volt, hanem a szabad ég. A legnagyobb meglepetést mégis az előttem tornyosuló hegyek okozták. Munkámból adódóan tisztában voltam vele eddig is, hogy az amazonászi medence nem homogén és lapos, hanem völgyek szabdalják keresztül kasul, de a valóság minden várakozást túlmúlt. Úgy néz ki, hogy más egy számítógép előtt valami számokat böngészni, és megint más minden érzékszerveddel magadba szippantani a dzsungelt. És mindez még csak a repülőtér leszállópályája volt.

Miután berendezkedtem a hostelben, elindultam egy utazási irodát keresni, ami bevisz a dzsungel sűrűjébe. Bár magamtól is mehettem volna elvégre úszni tudok és lábam is van, de valahogy nem akartam úgy járni, mint Yossi Ginsberg, aki a 80-as években majdnem otthagyta a fogát egy kalandos dzsungeltúra során, és akinek az egész Boliviai dzsungelturizmus köszönheti a létét. Arról nem is beszélve, hogy egy helyi, őserdőben nevelkedett idegenvezető valószínűleg jobban tudja, mint én hogy mit, hol lehet megnézni még annak ellenére is, hogy már tituláltak a természet vad gyermekének. Csak éppen nem ennek a természetnek.

Egy pár óra keresgélés után kaptam is egy helyi közösség által működtetett utazási irodát, ami normális árban elvisz majd három napra a dzsungelbe két osztrák, egy ausztrál és egy idegenvezető kíséretében. Visszamentem a hostelbe és aznap aztán már nem is csináltam semmi mást, mint bepakoltam a kis hátizsákomba mindent, amire szükségem lehet. Szúnyog riasztót, ami toxikus mennyiségben tartalmazott DEET-t, naptejet, esőkabátot és minden elektronikai kütyüm, amivel megörökíthetem ezt a valóra válni látszó álmot.

...

Ahogy a hosszú motoroscsónak megpróbálta legyőzni a Beni folyó sodrását, én minden érzékszervemmel a dzsungelt fürkésztem, és még mindig nem akartam elhinni, hogy itt vagyok. Vannak álmok, amelyekről soha nem gondoljuk, hogy valóra válnak, és mégis ápolgassuk őket egy életen át. Számomra eljutni az amazonászi esőerdőbe jó sokáig ilyen álom közé tartozott, még annak ellenére is, hogy a doktorim alatt majdnem valóra vált. Aztán néha elég, ha egyszerűen elhatározzuk magunkat, és elindulunk az álom valóra váltása útján, ahelyett hogy éveket álmodoznánk. Ebben az esetben pont ez történt, az álom ott terült szemeim előtt, és jóval egyszerűbb volt elérni, mint ahogy én éveken át gondoltam.
A csónakban heten ültünk, a már említett társaság, és a kétszemélyes "legénység". Négyünket leszámítva, mind az idegenvezetőnk, mind a legénység a helyi Tacana közösség soraiból származott. Keveset beszéltünk, inkább csak bámulunk, mintha mindnyájunkat lenyűgözött volna az előttünk elterülő táj a sebes folyóval és a erdővel borított hegyekkel.
Jó három órát tartott az út, amíg elértük szállásunkat, egy régi Tacana település helyén épült ökofalut. Illetve a falu még mindig megvolt, csak a lakók úgy döntöttek, hogy jobban megéri turistákat etetni, mint banánt és cukornádat termeszteni.

Beni folyó és a partja

Alig, hogy megérkeztünk és megebédeltünk, indultunk is a erdőbe, hogy felfedezzük növény és állatvilágát. Itt zárójelben jegyezném meg, hogy aki a dzsungelbe azért jön, hogy egy anakondával küzdő jaguárt lásson, miközben a vállán két arapapagáj pihen, az jobb, hogyha otthon marad. Irtó szerencsés kell legyen az, aki ilyen rövid idő alatt bármilyen nagytestű állatot megpillant. De én szerencsére nem ezért jöttem. Nekem bőven elég volt a liánoktól roskadozó óriás fák látványa, amelyek koronái között számtalan madár csapott néha irtózatosan nagy zajt a majmok csoportjaival egyetemben, amelyek néha megtiszteltek jelenlétükkel. Túravezetőnk egy igazi Mougli volt, ismert minden növényt, minden álltatot. Legtöbbjük hangját tökéletesen utánozta is, és percekkel hamarabb észrevett mindent, mint mi. Nélküle a növényeken és a mindenhol ott levő hangyákon kívül valószínűleg nem sok mindent láttunk volna. Na nem mintha a katonahangyák végeláthatatlanan serege, amint a hátukon viszik egyik helyről másikra tojásaikat, vagy levélvágó hangyák látványa nem lett volna eléggé érdekes. De azért egy csuklyás-majom látványa, vagy egy zöld szárnyú ara hangja csak elvonta a figyelmemet :)

A délutáni sétánál már csak az éjjeli volt érdekesebb. Az erdő ilyenkor "felébred" és hangosabb, mint egy Rolling Stones koncert. Majmok, papagájok, kabócák, békák ezrei veszik ki részüket ebből az éjjeli koncertből, amelynek hangereje a sötétség fokától függ. Én alvás helyett inkább ezt a koncertet hallgattam órákon át, amíg végre belealudtam egy csapat csuklyás majom kántálásba.

A következő két nap alatt, aztán minden mást elfelejtettem, és teljesen átadtam magam a dzsungelnek. Túravezetőnknek köszönhetően egyre többet láttunk, halottunk és ízleltünk. Meglátogattunk egy ara papagáj kolóniát, felmásztunk egy sziklára, ahonnan az alattunk elterülő dzsungel és a fák felett repkedő arapapagájok olyan képet festettek, mintha egy BBC-s dokumentum filmbe csöppentünk volna. Végigkóstoltunk mindenféle ehető gyümölcsöt, és még egy érzéstelenítő növény gyökerét is elrágcsáltuk, amitől 20 percig nem éreztem a nyelvem.
A második éjjel nem a faluban, hanem egy rögtönzött táborhelyen aludtunk, ahol csak a szúnyogháló választott el minket a dzsungeltől és az "ágy" közelében ólálkodó tarantula pókoktól.

Növény és állatvilág

A dzsungelben alig 72 órát töltöttem, de mintha egészen másképp jöttem volna ki belőle, mint ahogy bementem. Ezalatt a rövid idő alatt a zöld rengeteg kiszívott belőlem minden mérget, bánatot, aggodalmat és frusztrációt. Fura, de legalább is akkor nekem nagyon úgy tűnt.

U.I: Több foto a Facebookon és az Instagramon.