2018. február 21-22.

La Paz-tól féltem egy kicsit. Szegény ország milliós fővárosa nem hangzott valami kecsegtetően. Annak se örvendtem túlságosan, hogy az egész város 3650 m-en feküdt, én meg még mindig nem szoktam meg a magasságot. Uyuni óta akárhányszor 3000 m fölé mentem jól megfájdult a fejem. Pedig már mindenfélét kipróbáltam, még a kokaleveleket is, ami, mellesleg, legalább is nekem, nem használt semmit, hiába rágcsáltam két napon keresztül, jó ősi inka szokás szerint. De, visszatérve La Paz-ra, a város nem is volt annyira ijesztő, mint ahogyan számítottam. Az elhelyezkedésének köszönhetően pedig lélegzetelállító képet festett, ahogyan lassan kanyarogtunk lefele az Altiplanó 4000 m-es fennsíkjáról. Hogy Alonso de Mendoza, a konkvisztádor, aki a La Paz-t alapította, mire gondolt, amikor lényegében egy 400 méteres mély kanyon mélyét választotta a város helyének, senki sem tudhatja. Valószínűleg nem sejtette, hogy mostanra egy közel 800 ezres monstrummá növi ki magát, amely egészen az Altiplánóig kúszik fel a majdnem függőleges sziklafalakon.

A busz korán reggel érkezett, így lepakoltam a cuccaimat a hostel és elindultam keresni egy kávézót, ahol megihatok egy cappuccinot. Keresés közben lettem figyelmes arra, hogy egyes útkereszteződéseknél kisebb csoportok tüntetnek zászlókat lengetve és különböző táblákat lobogtatva, amin az áll, hogy "Bolivia dice NO". Eszembe jutott, hogy még Sucre-ba mondta egyik utazótársam, akivel a hostelben találkoztam, hogy Bolíviában egy egész tüntetéshullám lesz, a hatalmat elengedni nem igazán akaró Evo Morales elnök ellen. Evo Morales-ről egy kisebb regényt lehetne írni, és gondolom már írtak is, én röviden mégis csak annyit említenék, hogy Bolívia első őslakos elnöke, aki történetesen nem inka leszármazott, hanem aymara. Na meg annyit, hogy kokacserje termesztő volt, és egész vad kirohanásai vannak az Egyesült Államok ellen. Egy olyan igazi jó Dél-Amerikai diktátor csemete, amiből mostanság egyre több burjánzik világszerte.

Délutánra a kisebb tömegek egyesültek, több tízezresre duzzadtak, aztán egy kritikus tömeget elérve elindultak az elnöki palota elé tüntetni. Ezzel párhuzamosan, illetve egy picivel korábban, egy pro-tüntetés is volt, ahol a legtöbbjére közeli falvakból behozott idős aymarák az elnök mellett tették le voksukat. Én megszegtem az utazási könyvek első számú törvényét, és pedig azt, hogy messziről kerüljem el a politikai tüntetéseket, és vidáman ellátogattam mindkét tüntetés helyszínére. Bár a protüntetés érdekes volt, mivel a résztvevők nagy része aymara népviseletben jelent meg, de valahogy mégiscsak jobban éreztem magam az ellentüntetésen az egyetemisták és tanáraik között.

Másnap el kellett döntsem, hogy az utazásom következő állomását mivel közelítem meg, busszal vagy repülővel. A busz közel 20 óra alatt a repülő 40 perc alatt teszi meg a 400 km-es távolságot a dzsungel szélén levő Rurrenabaque-ig. A húsz óra ellenére már majdnem a busz mellett döntöttem, sokkal kalandosabbnak tűnt, amikor egy email-en akadt meg a szemem, amit egy pár órával azelőtt kaphattam. Még decemberben küldtem el egy tudományos cikket egy színvonalasabb folyóirathoz, onnan kaptam választ. A cikket a bírálók elég jól értékelték, de muszáj lesz egy pár módosítást, magyarázatot beiktassak mielőtt elfogadnák publikálásra. Kb. öt napi munka, állapítottam meg, miután végigolvastam az elbírálók megjegyzéseit, és máris lefoglaltam a repülőt, hogy időt nyerjek.
Délután aztán végre elmentem város nézni egy holland zenésszel és egy ír lánnyal, akikkel a hostelben ismerkedtem meg. A séta fénypontja a felvonók egyike volt, amely összeköti La Pazt és a mintegy 400 m-el magasabban levő El Alto-t. A felvonok teljesen újak és ha alattuk nem egy főváros terülne el, az ember azt hinné hogy éppen egy síparadicsomban van Svájcban. El Alto-ban éppen a heti nagy piac volt, amely kísértetiesen hasonlított a szülővárosom ócskapiacához. A két útitársam nagy élvezettel botorkált a standok között, ahol a sült csirkétől egészen az autógumiig mindent lehetett kapni. Mivel számomra elég ismerős volt a látvány, inkább elsétáltam egy olyan helyre, ahol jó rálátásom volt az alattam elterülő városra.

Este még elmentünk egy étterembe ami, elég drága volt és jó szar is, aztán "jóllakottan" visszamentünk a hostelbe. Éjjel nyugtalanul aludtam, mivel a gondolatom már a dzsungel körül járt.

Térkép: