2018. február 17-20.

Lassan szürcsölgettem a cappuccino-t, és néztem az alattam elterülő várost. Igazán rendelhettem volna valami hideg italt ebben a melegben, gondoltam. A nap lassan kúszott lefele, egyre inkább vörösre festve az eget, nekem meg olyan érzésem támadt, mintha a spanyolországi Andalúziában lettem volna. Csakhogy Andalúzia közel 10 ezer kilométerre volt, egy egészen más kontinensen. Eszembe jutott Zanzibárnak "Ha kiugranál" dala, amelyben Rita (énekes) zengi: "...az utca jó, csak a földrész gyanús...". Valahogy én is így éreztem magam. Olyan ismerős volt minden, és mégis egészen más.
A város, amely ennyire összezavarta érzékeimet, nem volt más mint Sucre, Bolívia alkotmányos fővárosa. Hogy miért ilyen cifra név, és miért nem egyszerűen főváros, az egy régi polgárháborúnak, és valami fura békeszerződésnek köszönhető, amelynek során Sucre névileg megtartotta fővárosi statútumát és a legfelső bíróságot, de az igazi hatalom La Paz-ba került a parlamenttel és az elnökkel együtt. Úgy látszik nem csak Európa komplikált, hanem Dél-Amerika is.

Sucre-ba azelőtti nap érkeztem Luis-val, egy éjszakai buszozás után, egyenesen Uyuni-ból. Uyuni különben egy csúnya porfészek volt, annak ellenére, hogy turisták ezreit kellett volna kiszolgálja, akik a sósivatagot jöttek megnézni. Már akkor megfordult a fejembe, hogy ha a többi bolíviai település is hasonló lesz, akkor igencsak lerövidítem az országban eltöltendő időm, elvégre nem nyomort és mocskot jöttem nézni.
Ahogy viszont gyalogoltunk befele, hamar rájöttem, hogy ez biza nem Uyuni, hanem egy civilizált középméretű város. És nem csak Dél-Amerikai viszonylatban, hanem úgy általában. A központ aztán egyenesen lenyűgözött. A fehérre festek épületek, a takaros terek, tiszta utcák és jól öltözött emberek teljesen elfelejtették velem, hogy Dél-Amerika legszegényebb országában vagyok. A hostelben nem is időztem sokat, annak ellenére, hogy az egyik legjobb volt eddigi utazásom során, hanem bevetettem magam a városi forgatagba, amely a kisvárosokra jellemzően inkább lomha cammogás volt, mint forgatag. Elsétáltam a központi piacig, amely tele volt a környező falvakból árujukat kínálgató őslakosokkal, megnéztem Dél-Amerika egyik legrégebbi egyetemét, bekukkantottam vagy két templomba, és élvezettel elfogyasztottam vagy két fagylaltot a város központi parkjában.

Sucrei képek.

Ezt a városnézési, fagyizós folyamatot aztán két napig ismételgettem. Ebbe a két napba belefért még egy múzeum és egy paleontológiai park is a város szélén, ahol 200 millió éves dinoszaurusz lábnyomokat lehetett látni. Hiába na, valahol mélyen mégis csak valami tudós féle lehetek, és nem macska (rajzfilmre való utalás), ha ilyesmiket is megnézek.

A múzeum két Quechua nyelvet beszélő őslakos törzs, a Jalq’ak és a Tarabucok, szőtteseit tartalmazza, és bár nem vagyok rajongója a színes rongyoknak, ezek elég szépek voltak ahhoz, hogy egy jó pár órát eltöltsek itt. Venni is vettem volna egyet a fél-csupasz szobáim egyikébe, ha nem kértek volna el érte 300-400 eurónak megfelelő bolivianos-t (Bolívia pénzneme).
Mint utazásom során ezt a "kihagyást" is elintéztem annyival, hogy hát biza a következő Dél-Amerikai utazásomra is kell valamit hagyni.

A paleontológiai park már közelebb állt érdeklődési körömhöz, és annak ellenére nagy élvezettel fotózgattam a 200 m-re levő dinoszaurusz lábnyomokat, hogy maga a park óvodás gyerekeknek volt berendezve, műanyag dinoszauruszokkal. Kb. én is úgy éreztem magam, mint egy őslény a sok óvodás között, akik ujjongva tapogatták a "dinoszauruszokat" fittyet hányva a távolban levő lábnyomokra.

Tarabuco szőttes	Azok a sziklafalon dinoszaurusz lábnyomok. Hogy miért van a tövében ennyi konténer, azt nem sikerült kiderítenem.

Három nap után fájó szívvel búcsúztam el Sucretől, eddigi utazásom nagy meglepetésétől. És majdnem kihagytam, gondoltam, amint felültem a La Paz-ba tartó buszra, amit mellesleg épp hogy elértem.

Térkép: