2018. február 11-13.

San Pedro de Atacama elég jópofa falucska lenne, ha nem lepnék el minden éveben ebben az időszakban turista hordák. Ilyenkor a falú főutcája annyira megtelik, hogy kerülgetni kell az embereket a poros úton, és órákat kell sorban állni a bankjegy automaták előtt, amíg az ember valami pénzt kivesz. Mert persze kártyával sehol se lehet fizetni, és a több ezer turistára három automata jut. Mindennek ellenére az itt töltött majdnem három nap egész nyugisan telt el.
Február 11-én délután érkeztem meg egy 18 órás buszozás után Valparaisoból, és emiatt aznap már semmire nem voltam jó. Át kell gondoljam a "repülővel csak végszükségletben" irányelvemet, így 9000 km buszozás/autókázás után. Főleg ilyen esetben, amikor a repülőjegy ugyanannyiba kerül, mint a buszjegy, morfondíroztam, miközben gémberedett lábaimat megpróbáltam járásra bírni. Aztán aznap már nem is csináltam semmit azon kívül, hogy elmentem vacsorázni egy közeli kifőzdébe, ahol kizárólag sült csirkét és sült krumplit szolgáltak. Olcsó, helyieknek való hely volt, ahol a TV-ben szappanoperákat néztek az éhes vendégek.

Másnap reggel kimentem a faluba körbenézni, és lefoglalni egy több napos, szervezett kirándulást, ami majd átvisz Bolíviába egy nemzeti parkon keresztül, és amelynek végállomása az Uyuni sósivatag. Ez utóbbi tevékenység a nap nagyrészt felvette. Egy tucat utazási irodát meglátogattam, de egyik se volt tökéletes. Vagy nem mentek aznap, amikor mentem volna, vagy drágábbak voltak a kelleténél, vagy gyanús volt az ügynök képe. Ennyire rég voltam válogatós, de három napi utazásról révén szó, egy olyan nemzeti parkban, amely 4000 méter fölött fekszik nem akartam túl sokat kockáztatni. Végül a hostelemben levő izraeliek segítettek, és viszonylag jó árban lefoglaltam egy 3 napos túrát.
Különben a hostelemben elég antiszociális figurák voltak megszállva. A turbékoló párocskáktól elkezdve, akik annyira elvoltak foglalva egymással, hogy észre se vették, hogy más is van körülöttük, egészen a telefonjaikból ki nem bújó fiatalokig, akik idejük nagy részét internetezéssel töltötték. Mivel közülük senkit nem kaptam, aki érdekelve lett volna egy délutáni falunézésben, ezért egyedül indultam el a fotógépemmel a nyakamban. Ennek a nagy készülődésnek nagy értelme nem volt, mivel az egész falut 20 perc alatt végiglehetett fotózni. Volt egy főtere, mellette az agyagtemplommal, és egy főutcája, ami tele volt utazási irodákkal és vendéglőkkel. Ennek ellenére a 20 percből aztán lett egy óra is, mert a templom különösen lekötött és a főtéren helyi muzsikosok játszottak valami chilei népzenét. A főutcán aztán már csak végigrohantam, mivel annyira nem volt érdekes hogy sokat időzzek, és az esőfelhők is gyülekezni kezdtek. Alig hogy visszaértem már esett is. A fene se gondolta volna, hogy a világ legszárazabb sivatagában nyári záporban lesz részem. Elő a Google, hogy megnézzem mi a fene történik itt.
Kiderült, hogy a déli féltekei nyárban, ami januártól márciusig tart, az Atacama sivatag e részén elég sokat esik, olyannyira, hogy a laposabb területeket időnként egészen befedi a víz. Az ember holtig tanul, jutottak eszembe nagymamám szavai.

Az agyagtemplom és a San Pedro de Atacama főutcája.

Másnap reggel jó korán elmentem, hogy egész napra kibéreljek egy biciklit. Egy közeli sós lagúnát és a "híres" hold völgyét akartam megnézni, méghozzá bicikliről. Úgy számoltam, hogy, pihenőkkel együtt, 7-8 óra alatt megteszem a 100 km-es távot. Otthagytam garanciába a román személyim, feltettem a sisakot, és nekivágtam az első célpontnak, a 20 km-re levő sós lagunának. Elég jó tempóban haladtam, annak ellenére, hogy kavicsos úton kellett tekerjek és az út elég sáros volt az előző napi esőtől. Egy jó óra után egy őrházhoz értem, amiből egy szigorú arcu parkőr lépett ki, és tudatta velem, hogy a laguna az esőzések miatt zárva. Őszintén nem igazán értettem, hogy miért. Elvégre az út járhatónak tűnt és, a laguna egy tó, amit egy kis eső nem tud csak úgy elrontani. Mivel az őrház oldalára fél méteres betűkkel ki volt írva, hogy ne inszisztáljon a tisztelt látogató, ezért inkább azt érdeklődtem meg, hogy merre lehet a közelbe menni, ami nyitva is van. Normális választ nem kaptam, csak annyit, hogy kb. 15 km-re van egy másik laguna, amiről viszont nem tudja, hogy nyitva van e vagy sem. De azért próbáljam meg, mondta miközben a telefonomat böngésztem, hogy merre is kell menjek. Persze nem ő kell pluszba még 30 km-t letekerjen ebben a dög melegben, gondoltam, miközben ismét felpattantam a "csodaparipámra".

Még egy órát tekertem a nedves-köves úton amikor is egy fura képződményhez értem, ami előtt egy féltucat mikrobusz parkolt. Egy körülbelül 15 méter átmérőjű tó, vagy inkább lyuk volt,  amiben meggyűlt az esővíz. Ebben a lében lubickoltak a mikrobuszok utasai, a partról meg a vezetők fotózgatták őket. Eléggé nevetségesnek tűnt az egész. Mintha mindenki csakis a fénykép miatt úszkálna. Nem hiába nem vagyok  kedvence az ilyen szervezett kirándulásoknak. Megvártam, amíg a túracsoportok elmennek, aztán én is megmártóztam a  hideg vízben. A sivatag ez a része lényegében egy óriási sómező, ezért a "tónak" a vize teljesen telítődve volt. Így csak lebegtem a víz felszínén és hallgattam a csendet.

Visszafele aztán egyre nehezebben ment a tekerés. Elfogyott a vizem és egyre melegebb lett. Valószínűleg az se segített, hogy 2500 méteren vagyok. Azon járt az eszem, hogy egészen alul értékeltem a sivatagot, és igencsak túlértékeltem képességem, amikor reggel azt hittem, hogy könnyedén megteszem a száz kilométert. Mivel még egy 30 km-es kitérő is becsúszott, ezért úgy döntöttem, hogy a hold völgyet kihagyom és visszamegyek a faluba. Valamit kell hagyni a következő Dél-Amerikai útra is, gondoltam mosolyogva. Délután négyre érkeztem meg San Pedro-ba, és az első utamba eső üzlet hűtőszekrényéből valósággal kitéptem egy palack vizet, és ott helyben meg is ittam. Aztán még egyet. Két üres palackkal mentem fizetni a nagy szemekkel bámuló kasszás-nőhöz.
Este bedobtam egy rossz pizzát, és miután minden chilei pesómat átváltottam boliviánora, viszonylag hamar lefeküdtem, mivel reggel jön értem a mikrobusz, ami majd átvisz Bolíviába.

 "Tó" a sivatagban és az atacamai sómező.

Térkép: