2018. február 7-10.

"...És akkor a megbokrosodott és szőrrel borított Nyilas valamit elhullatott, egy gyémántocskát távolba vesző patáiról, egy pirinyó bolhát messze fénylő bundájából. Így született meg Valparaiso a fénybe borult és zsongó, a tajtékos és ribancos város."

Azért ennyire jó még nem lettem, hogy ilyet tudjak produkálni. Ezek a sorok Pablo Neruda tollából származnak, aki életének egy részét a városban töltötte és még egy ódát is költött a szeretett városhoz. Szerdán délben érkeztem meg a 14 órás út után, amelynek nagy részét átaludtam. Ahogy kiléptem a buszállomásról megértettem Neruda szavait. Valparaiso tényleg a fénybe boruló, zsongó, tajtékos város képét festette. Hogy mennyire volt ribancos, azt így első látásra nem tudtam megítélni, de a későbbiekben kiderült hogy igen is.
Felültem egy helyi kisbuszra, reméltem a jóra, és irány a hostel, amelyet még Marine ajánlott Ushuaiaban. Valparaíso-ról tudni illik, hogy 42 dombra épült, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy 42 sziklára, annyira meredekek a domboknak nagy része. Meg is lepett, amint a busz majdnem járhatatlanul meredek és szűk utcákon száguldott felfele. Lesz itt mit gyalogoljak vagy inkább hegyet másszak, gondoltam.
A szállás szobájába érve aztán szokás szerint bemutatkoztam a bent tartózkodónak, jelen esetben egy harmincas éveiben járó "fiúnak". Gábor jött vissza a válasz, és a hangsúlyból egyértelmű volt, hogy az első magyarral van dolgom az utazásom során. Gábor nem sokat teketóriázott, alig mutatkoztam be máris közös programot csinált. De az is lehet, hogy én csináltam, már nem emlékszem pontosan. Menjünk várost nézni, mondta (vagy mondottam). Így hát gyorsan letusoltam és indultunk is. Lassan sétálva szippantottuk magunkba a várost. A hostel Valparaiso legbohémebb részén volt, az Alegro dombon (cerro), teli kávézókkal és kis családi éttermekkel. Az épületek falai meg sziporkáztak a különböző tematikájú rajzoktól. Volt itt minden, tájkép, csendélet állatokkal-növényekkel, karikatúra, életjelenet, pop art, szürrealizmus és a többi. Bár egyik se volt Andy Warhol vagy Salvador Dali, de ott és akkor nekem nagyon tetszettek. Elsétálunk, vagy inkább felmásztunk Neruda házához is, még egy kicsit bolyongtunk a színes falak között, aztán visszamentünk a hostelbe megpihenni.
Különben a hostelnek első látásra semmi különlegessége nem volt. Ez addig, amíg az ember fel nem ment a tetőn berendezett konyhába. Mert onnan olyan kilátás nyílt a városra, hogy rögtön elfelejtettem, hogy az internet elég akadozva működik, vagy történetesen a szobában nincs elég dugasz 8 embernek.
Gábor este valami helyi csajszival találkozott volna, akikkel egy közösségi hálón (Couchsurfing) ismerkedett meg. Megérdeklődte, hogy én mehetek e, és miután meggyőződtünk, hogy igen mivel ő is jön valakivel, elmentünk megenni valamit a találka előtt. Név-szerint Scarlette-vel és Rodrigó-val, vacsora után találkoztunk. Elvittek egy csakis helyiek által látogatott pubba, ahol egy pár üveg vörös mellett éjjel 2-ig beszélgettünk. Bár hulla fáradt voltam, jókedvűen másztam a meredek utcákat.

Valparaisoi falrajzok.

A következő nap még jobban belevetettük magunkat a városi életbe. Scarlette elvitt minket valami közeli homokdűnékhez homok-deszkázni, ami olyan, mint a hódeszkázás, csak éppen sokkal szarabb. Tudni illik a homok nem egészen hó, és akármennyi viaszt kentem fel az aljára egy pár méter csúszás után minduntalan megállt. Lehet én csináltam valamit rosszul. Igaz, se Gábornak, se Scarlette-nek nem ment jobban. Végül is a kilátás a távolban levő Valparaisora, és a homokdűnék tövében hullámzó Csendes Óceán hangja mindent kárpótolt. Scarlette homodeszkázás után Santiágo-ba ment, mi meg Gáborral úgy döntöttünk, hogy a millió dolláros kilátású konyhában főzünk egyet. Eddigi tartózkodásom alatt egy normális húsételt nem ettem meg új fogadalmam miatt, de valahogy most úgy éreztem, hogy egy hónapi húsban szegényes kosztomat egy irtó nagy marha steakkel fogom megünnepelni. Gábor hozott is egyet, volt vagy 800 grammos a három új vastag marhaszelet. Pont elég kettőnknek. Só és bors ennyi kell egy jó steakhez. Na meg a módja, hogy hogyan kell megsütni. Hála egy volt szerelmemnek pontosan, tudtam hogy mit és hogyan kell csinálni ahhoz, hogy jó legyen. És tökéletes is lett, minden darabja szétolvadt a számban. A steakhez megbontottunk egy üveg finom Chilei vöröset és bámultuk az alattunk elterülő fényben áradt várost.

Harmadik nap.
Gábor délután ment tovább Santiago-ba, de délelőtt még ellátogattunk Valparaiso kötelező turista látványosságaihoz, a híres felvonókhoz. Ezek legjobban a budai siklóra hasonlítanak, de volt közöttük olyan meredek is, amely inkább lift volt, mint felvonó. Az eredetik 1926-ból mára már alig működnek, legtöbbjük felújítás alatt volt. Mégis kipróbáltunk hármat, főleg, hogy végre volt valami, ami olcsó is volt. Megebédeltünk egy empanada (töltött péksütemény) helyen, ahol 100 félét is készítettek ebből a spanyol / dél-amerikai specialitásból.
Este még egyszer kimentem Scarlettel egy diákok által látogatott étterembe a Valparaiso melletti Vina del Mar-ba, aztán mivel messze volt, és a buszok már nem közlekedtek kipróbáltam életem első Uber-ét (amolyan taxi féle).

Negyedik nap.
Este indult csak a buszom, így a napot azzal töltöttem, hogy még egyszer ellátogattam kedvenc helyeimre, megnéztem kedvenc falrajzaimat. Aztán elmentem bevásároltam az útra és felmentem a Lindo teraszára. Főztem egy teát és néztem a zsongó és ribancos várost.

Talán találó, hogy Neruda szavaival zárjam ezt a bejegyzést. De akár az enyémek is lehetnének.
“Szeretem Valparaísot,”, “A világ összes tengerpartjának királynője,/Valódi központja hullámoknak és hajóknak,... Szeretem gyilkos sikátoraid".