2018. február 02-03.

Amint kinyitottam a szemem, kézbe vettem a telefont és megnéztem hány óra. 6:50. Kellett egy pár másodperc, amíg tudatosodott bennem, hogy a buszom 7-kor indul és jó lenne szedelőzködni. Úgy kiugrottam az ágyból, mint Keljfel Jancsi. Még jó hogy egyedül voltam a szobában, mert biztosan mindenkit felvertem volna, oly fejvesztve kezdtem pakolászni. A gatyám még normálisan fel se volt húzva, amikor a két hátizsákkal a hátamon kirohantam a hostelből. A "buszállomás" közel volt a pár száz lakosú Puyuhuapi-ban, így öt perc se kellett mire odaértem. Ez első gondolatom az volt, hogy ezt lekéstem,  mivel egész elmúlt tíz perccel. Viszont a téren heverésző hátizsákosok látványa megnyugtatott, hogy semmi sincs veszve, és még arra is van időm hogy befejezzem az öltözködést. 15 perc múlva ültem fel a buszra, hálát adva annak az itteni jó szokásnak, hogy ismét késve indulunk.
A cél Futaleufú volt, Chile vadvízi központja, én viszont ezúttal semmilyen outdoor sportot nem akartam kipróbálni.  Amolyan kényszerből tettem ezt a kitérőt, mivel északra az út le volt zárva. Történt ugyanis decemberben, hogy egy földcsuszamlás elsodort egy teljes falut úttal együtt. Emiatt az egyedüli módja annak, hogy tovább tudjam folytatni az utam észak fele az egy komplikált kikerülése volt az elsodort szakasznak. Pontosan nem tudtam, hogy hogyan, de előző napokban többen mondták, hogy Futaleufúból ezt könnyen ellehet intézni. Ugyanakkor Vilma, akivel még Buenos Airesben találkoztam, írt hogy ő is a közelben lesz, és találkozhatnánk egyet. Így hát maradt Futaleufú (ígérem többet nem írom le a nevét), olyan rossz csak nem lehet.

Az út mint eddig mindig, lélegzetelállító volt. Az érintetlen vad természeten keresztül vezetett, amit alig alig zavart meg egy egy kisebb település. Azon gondolkodtam, hogy ide majdhogynem bűn volt utat építeni. Az úttal emberek jönnek, és az emberekkel mindig rombolás jár, amit mi "fejlődésnek" szoktunk titulálni. Csak remélni mertem, hogy az a tucatnyi nemzeti park, amely az egész Carretera Austral-t övezi sikerül kordában tartsa az emberi kapzsiságot, és ötven év múlva is ugyanilyen kilátásban lesz része az erre ellátogató kalandornak, mint nekem.

Ahogy leszálltam a buszról, mellbe vágott hőség. Lehetett vagy 30 fok. Egy kissé furcsálltam ezt a nagy meleget, mert a falú hófedte hegyekkel volt körbevéve. Ugyanakkor örvendtem is. Legalább megmártózom valamelyik tiszta vizű patakban, gondoltam.

Írtam Vilmának, lássam merre van, és megkerestem a hostelt, amit még Sam ajánlott előző nap. Sam-el 5 napja találkoztam még Edith-nél, és utána mindig valahogy összefutottunk, ahogy lassan haladtam észak fele. Ennek egyszerű magyarázata van. A hegyek közé beszorult Carretera Austral-on vagy északra, vagy délre megy az ember. Az arra látogatok körülbelül fele tehát mindenképpen arra megy, amerre én.

A hostel, mint az előző, családi ház volt alul a család fenn a vendégeknek kialakított szobákkal. Kevesen lehettek, mert egy egész szobát kaptam amit csak én használhattam.
Írt Vilma is, hogy a faluban van, éppen ebédel egy társasággal akiket a buszon ismert meg. Berendezkedtem a szobában, megköszöntem Sam-nek a tippet, és elmentem megkeresni Vilmát és újdonsült barátait. Egy olasz étteremben leltem rájuk, amint egy nagy pohár sör mellett, próbálják hűsíteni magukat. Négyen voltak, mind különböző országokból. Ott volt egy venezuelai fiú, aki jelenleg Olaszországban él, egy neurobiológus holland csaj, egy pénzügyes amerikai csaj és Vilma.
Miután a hőség csak nem csillapodott úgy határoztunk, hogy a nap hátralevő részében elmegyünk egyet fürdeni egy közeli patakhoz.
Úgy is történt, és egész délután azzal szórakoztunk, hogy a sebes vizű patakban leúsztattuk magunkat, után a patak folyásán felgyalogoltunk, hogy aztán az egészet számtalanszor megismételjük. Este kimentünk a falu központjába, ahol a helyiek zene mellett ettek, ittak és táncoltak a téren. Késő este értem haza, örvendezve ennek a be nem számított kitérőnek.

A fürdés helyszíne	Még egyszer a falú nevét nem akarom leírni.

A következő napot teljes egészében pihenéssel töltöttem. Az előző napi társaság elment kajakozni én meg élveztem a forróságban a semmittevést. Első alkalom volt, hogy még délutáni szundításra is adtam a fejem. Sétáltam, kétszer megebédeltem Sam-nek köszönhetően, egy keveset írtam, és még különböző otthoni dolgokkal is foglalkoztam. Olyan igazi szombati nap volt. Pont mint otthon, de az otthoniak nélkül.
Ők különben egyre jobban kezdenek hiányozni, főleg ilyen eseménytelen napon, amikor van időm gondolkodni.

A falú főtere ahol előző este a nagy buli volt.

Térkép: