2018. január 9-10.

Két kislány ült a garázstetőn, és amint meglátták, hogy feléjük nézek elkezdtek integetni. Telefonjaik fénye megvilágitotta nevető arcukat, látszott hogy egészen megörvendtek amikor én is visszaintettem.
Lassan haladtunk Puerto San Julián városszéli negyedeben, én meg miután vagy 7 órát egyhuzamban aludtam, ülőhelyzetbe hoztam a széket és végre kinéztem a busz ablakán. Attól hogy végre sikerült aludjak egész jó kedvem lett, amit csak fokozott a két kislány mosolygós látványa.
A busz, amelynek felső emeletén kaptam helyet, Rio Gallegosba tartott, és még most se nagyon értettem, hogy egy nappal ezelőtt hogy maradtam le arról a buszról, ami már valószínűleg rég megérkezett a mindegy 1200 km-re levő városba.
Peddig előző nap mindent elterveztem. Reggel kimentem az állomásra, megvettem mindkét jegyet (egyből nem lehet odaig lejutni), és még a szállást is lefoglaltam egy éjszakára Ushuaiaban. Aztán délután jó előre, nehogy lekéssem a buszt, kigyalogoltam az állomásra. Miután elmúlt az indulási időpont, de a busznak se híre se hamva, megkérdeztem az épp ügyeletes ürgét, hogy mi történik. “Megnyugtatott”, hogy ne izguljak, a busz késik vagy 3 órát.
Aztán eltelt három, négy óra, és már az ötödik órája vártam, amikor sejteni kezdtem hogy itt valami nincs rendjén. De mi a fene lehet? kérdeztem magamtól. Minden érkező buszhoz kimentem érdeklődni, és mindegyiknél azt a választ kaptam, hogy ez nem az enyém. Biztos valami történt és jóval többet késik, mint amennyit mondtak. Ennél jobb választ nem találtam, hiszen annyira béna csak nem lehetek, hogy elnéztem volna egy 17 órás méregdrága buszjáratot. Helyet foglaltam a váróterem egyik piros széken, és berendezkedtem egy hosszabb várakozásra, remélve, hogy hamarosan csak megjön a várva várt busz. Kb. éjjel 1 óra lehetett amikor teljesen világossá vált előttem, hogy biza erről lemaradtam. “Megvilágosodásomhoz” hozzájárult az a tény, hogy ekkora már teljesen egyedül maradtam az üres állomáson. Otthon se szeretek állomásokon egyedül ücsörögni, főleg úgy nem, hogy egy féltucat elektromos kütyü van a hátizsákomban, elég sok készpénzzel es két bankkártyával együtt, de itt aztán végképp nem feküdt nekem ez a helyzet.
Hogy megis mi késztetett arra, hogy az éjszakát ott töltsem az állomáson most se tudom. Ha legközelebb ilyen marhaságra szánnám a fejem, ahelyett, hogy elmennék a legközelebbi hostelbe, kérném a barátaimat, hogy amint hazaérek, keverjenek le nekem egy istenes pofont.
Az egész éjszaka azzal telt, hogy hátizsákjaimmal a lábam között 15-20 perceket próbáltam aludni, csakhogy minduntalan felébredjek az utcáról az állomás WC-jére bejáró emberek zajára. Pedig a Puerto Madryn-i buszállomas egészen tűrhető, mindenképpen tűrhetőbb, mint mondjuk történetesen a vásárhelyi, és ha jól belegondolok az emberek se voltak olyan ijesztők. Folyton felriadtam és alig vártam, hogy kivirradjon. Amikor végre 6 óra fele megjelent a takarítószemelyzet, és egy rendőrnő is betévedt az állomásra, úgy éreztem magam mint - na ide hasonlatot nem írok - mint akire rásüt a nap miután otthonatól 16 ezer km-re, egy idegen ország pályaudvarán egyedül átvészelte az éjszakát.
Beültem egy Cappuccinora es máris jobban éreztem magam.