2018. január 7-8.
Elég savanyú képet vághattam, amikor Gaston közölte velem, hogy biza akármennyire szeretném, már nincsenek itt a bálnák. Az anyák, a nemrég született borjakkal, december közepén még ki-be úszkáltak a Valdes félsziget öbléből, hogy szoktassák a majdnem egy tonnás "piciket" a hosszú útra. Aztán egy napon elkezdték hosszú útjukat a krill-ben gazdag antarktiszi vizek felé. Én meg pont lekéstem őket. A fene enné meg, mondtam, azt se tudom már milyen nyelven.
A beszélgetés Puerto Madryn egyik legjobb hostelében zajlott Markus és Yoe, akikkel az előző napon a Retiroi buszállomáson ismerkedtem meg, Gaston, a tulajdonos, és jómagam között.
Átszervezés, gondoltam. Bálnák hiányában nem érdemes kimenjek sátrazni a kb. 100 km-re található Valdes félszigetre, mivel onnan saját jármű nélkül nem lehet bejárni a közel 900 ezer hektáros terültet. A félsziget hemzseg az állatoktól, amelyeket viszonylag könnyedén meg lehet bámulni, ha befizetsz egy szervezett kirándulásra, vagy ha van saját autód. Guanakók (egyféle láma), pingvinek, elefánt és sörényes fókák, a már említett bálnák (a francba, hogy lekéstem), és vagy 180 madárfaj. Ha történetesen előző nap sz... léptél és a nyakadban lóg vagy három patkó, akkor még egy kardszárnyú delfint (orkát) is megpillanthatsz a partról. Ha meg egy félmázsa patkó van a nyakadba, akkor tanúja lehetsz, az egyedül a Valdes félszigeti orkáknál megfigyelt, vadászati technikának. Ennek lényege hogy a fóka kölyköket egyenesen a partról kapják el a tapasztalt egyedek. Ilyen orkából 13 van az egész világon, egytől egyig a Valdes félsziget körüli vizekben. Maga a vadászat egy pár száz méteres partszakaszra korlátozózik, mindig a dagály körüli időpontban.
Sz... nem léptem a napokban, de egy patkóm volt. Igaz, nem a nyakamban, hanem a kulcstartómon, de jó lesz ez is, gondoltam mosolyogva. Felkerestük a két francia lányt, akikkel ugyancsak az előző nap találkoztunk, és mivel őket is érdekelte a Váldes félsziget, Gaston-tól béreltünk egy autót. A nap többi része gyorsan eltelt, és én izgatottan feküdtem le, tudva hogy másnap Dél-Amerikai utam első igazából várt állomássá következik
Reggel gyorsan reggeliztünk, elintéztük a papírmunkát és kaptunk is egy eléggé lerobbant Ford Fiestát. Felvettük a két francia lányt, és irány a Váldes félsziget. Markus vezetett, de elég ingerült révén, amikor a kavicsos szakasz következett, inkább átvettem én. Kb. olyan apró kavicsos talajon vezetni, mint kopott nyári gumival jégkorong pályán, de én igencsak élveztem, ahogy a Ford néha-néha megcsúszik a kanyarokban. Jóformán senki nem volt az úton, és ha egy guanako, amiből már a második csorda mellett hajtottunk el, nem ugrik elénk, akkor nem lesz baj és még az 1000 eurós kauciót se veszti el Markus. Első állomás a pingvinek voltak a félszget középső. A fiókák fészekből való "kirepülésének",vagy pontosabban kitipegésének időpontjában érkeztünk, és viccesen bámultuk, amint a tojók megpróbálják rávenni a hangos utódokat, hogy elhagyják a fészket. Azon, hogy ez egyáltalán nem sikerült, nem csodálkoztam, hiszen a napon majdnem 40 fok volt és a hűsítő tengerig a magaslatokon levő fészkektől vagy 200 méter. Fura pingvineket látni ilyen körülményeket között, de úgy látszik szeretik, mert a félszigethez közelben levő Punta tombo partján közel 200 ezer pár fészkel.
Az elefántfókák következtek egy pár kilométerrel délre. Megközelíteni nem lehetett őket, így elég távolról figyeltük, ahogy a 2-3 tonnás hímek egymással "civakodnak" a parton.
Csak meg kéne próbálni dagálykor megnézni az északi partszakaszt is. Ha van egy minimális esély orkákat látni, az ott van, délután 4 óra körül, a dagály magas állásakor. Alig hogy odaértünk az egyik parkőr szaladva kiáltotta felénk, hogy menjünk gyorsan mert orkák vannak a közelben.
A parton már mindenki izgatottan figyelt egy kb. 800 méterre levő partszakaszt, ahol három orka vadászott. A vadász technikát még úgy is követni lehetett, hogy lényegében három apró ponton kívül semmit se láttunk. Előszőr a parttól eltávolodtak, majd egy éles kanyarral célegyesen a part fele úsztak. Kár, hogy arra a partszakaszra, amely a következőkben lejátszódó "kegyetlen" jelenet színhelye volt, már nem volt rálátásunk. Csak elképzelni tudtam ahogy a háromból a legrátermettebb kiveti magát a partra és megpróbál elkapni egy fóka fiókát a másik kettő által okozott zűrzavarban. Kb. öt-hat alkalommal próbálkoztak aztán tovább úsztak dél felé. Hogy aznap került e foka az asztalra, már nem tudtam megállapítani.
Már-már indulni készültünk, mikor az egyik francia lány (akinek a nevét szégyenszemre nem jegyeztem meg) nyugodtan megkérdezi, hogy az ott mi? A tenger fele fordulva egy aprócska háromszöget pillantottam meg, mintegy 150 méterre a partól. Lassan egyre jobban kiemelkedett a vízből. Csak annyit mondtam, azt is halkan, hogy orka. Mintha elvarázsoltak volna, nem tudtam levenni a szemem a hátuszonyról, amely most már teljes mértékben a víz felett volt. A test többi része is feljebb és feljebb emelkedett, amíg elő nem tűnt az orkákra oly specifikus szem mögötti fehér folt. A mostanihoz hasonló érzést akkor éreztem, amikor egy tengerparti nyaralás alkalmával vad delfinekkel sikerült ússzak. A természetben soha nem csalódok, gondoltam. Bár nehezen ad, és könnyen vesz, de mindig ott van, csak egy kicsit körbe kell nézni és bármikor csodálhassuk lélegzetállító szépségét, a számunkra néha brutális törvényeivel.
Még 10 percet bámultuk az orkát, amíg el nem tűnt a partszakasz kanyarulata mögött. Sok féle boldogságban volt részem, de azokat, amiket a természet ad, mindig egy örökké tartó tiszta emlékbe csomagolva örzöm. Szerintem most se lesz másképp.
U.I. Több fotó a Facebookon, mert ide órákat tart feltölteni valamit.
