2018. január 6.

Cipő (Republic) rázendített a "Nem volt még soha így"-re, előttem meg elterült a pampák végtelen síksága. Ez volt az a pillanat amikor hullámszerűen elborított az érzelmek és emlékek kavalkádja. Múlt és jelen, otthon és itt, jó és rossz, biztos és bizonytalan, egyszerre akarták átvenni a kontrollt felettem. Jobbnak láttam egy más számot kikeresni a telefonról, ha nem akarok az érzelmek súlya alatt "összeroskadni". Végigböngésztem a zenelistát és kiválasztottam a Tankcsapda "Élni vagy égni" albumát. Ez tökéletes lesz.
Egy jó órája ültem a Puerto Madryn felé tartó buszon, és képtelen voltam levenni szemem a tájról. Ha az út hátralevő részén is ilyen látvány tárúl elém, akkor még az se fog zavarni, hogy mellettem egy tetoválásokkal teli ijesztő argentin ül. A karja tele volt tetoválásokkal, az egyik közülük egy kést körülölelő kígyó ábrázolt, alatta szöveggel amelyről csak feltételeztem hogy nem azt írja hogy "Szeretlek Marcsi". Közepesen magas, megtelt, középkorú férfi volt, az amerikai őshonos "indiánok"-ra oly jellemző sasorral. Szinte biztos vagyok benne, hogy indián neve "karvalyorr" lett volna, ha egy néhány száz esztendővel ezelőtt születik.

Különben az egész nap jól indult. Reggel végre sikerült sétáljak egyet az ébredező városban. Csakhogy szombat révén, ébredés helyett a Buenos Aires-i fiatalság buliból való hazatérésének voltam tanúja, mintsem a munkába igyekvőkének. 6 óra elmúlt, és a nap sugarai már régen nyaldosták a magasabb épületek felső emeleteit, de az egész éjszakát átbulizók csak ekkor kezdtek kiáramolni a San Telmo-i szórakozóhelyekről. Úton hazafele megálltak még bekapni egy hotdog-ot vagy empanadas-t az egész éjszaka kint levő utcai árusoktól. A diszkók bikái autójukat túráztatva próbáltak imponálni, több kevesebb sikerrel, a hazafele siető hölgyeknek, a párok meg kézen fogva selfiz-tek vagy éppen egymásnak estek egy-egy sarkon. Hét órára viszont minden elcsendesedett és megjelentek a város ébredésének első jelei, a szemetes és beszállító autók, egy picivel később meg az utcaseprők. Kimentem a Playa de Mayo-ra, készítettem egy pár fotót és visszamentem a hostelbe. Gyorsan megreggeliztem, becsomagoltam és futottam ki az állomásra, hogy elérjem a buszt. Miután megtudakoltam, hogy melyik terminálról indul kimentem utazótársak után nézni. Már régebb észrevettem, hogy főleg Európán kívül, a hátizsákos turisták csoportokba verődve próbálják átvészelni az utazás viszontagságai. Ez attól függetlenül történik, hogy azelőtt soha nem látták egymást, és az út lejáratával valószínűleg nem is fogják. Nem telt bele 20 perc, és ennek a ősi törvénynek modern változata szerint, már ötön várakoztunk a buszra. Késett egy jó órát, de nem bántam, mert közben megittam életem első mate-jét. A mate tipikusan, de nem kizárólag, Dél-Amerikában fogyasztott tea. Legfőképpen egy lopótökből kifaragott pohárból, ezüst szívószálon keresztül, szürcsölgetik az itteniek. Úgy az igazi, hogy, kézről kézre adva, mindenki kortyint egyet belőle. Egy ehhez hasonló jelent játszódott le a pályaudvaron a két német fiú, két francia lány és jómagam között.
Megjött a busz én leültem az indián/argentinom mellé, a telefonon elindítottam a Republic második aranyalbumát, és bámészkodtam kifele.

A pampák amelyen keresztül az utunk vezetett továbbra is lenyűgözött. Legfőképp az a része, amit legeltetésre használnak. Bár a környezet romboló hatása itt sem elhanyagolható, mégis természet közelibb állapotok uralkodnak, mint azon a részen, ahol növénytermesztéssel foglalkoznak. A végtelen horizontot csak kis csoportokba rendeződött fák sziluettjei szakítják meg, amelyek távolról úgy néztek ki, mintha óriás vakondtúrások lennének. Legtöbb esetben az estenciák (argentin tanya) épületei körül csoportosultak, hogy egy kis árnyékot biztosítsanak a bennük lakozó földesuraknak. Elvétve sekély tavak tarkították a tájat madarak százainak adva otthont. Az egész táj nagyon természetközelinek tűnt, és csak legelésző szarvasmarha csordák árulták el, hogy ez bizony nem természetvédelmi terület, hanem az argentin stake-et zabálók éléstára.
Sötétedésig néztem ezt az egyhangúnak tűnő tájat, és még argentin útitársammal is váltottam két szót. Elég világos volt a beszélgetés elejétől fogva, hogy nem igazán érdekli ki fia-borja vagyok, de legalább kölcsönösen megértettük egymás spanyolját.

A csapat	A járgány
A táj	és ismét a táj