Arra ébredtem fel, hogy Miska mond valamit. Kinyitottam szemem és megnyugodva tapasztaltam hogy még mindig verőfényesen süt a nap, és az úton alig van forgalom. Simán elérem, gondoltam, aztán válaszoltam a kérdésre, amit valahogy annak ellenére felfogtam, hogy éppen álmomból riadtam fel.
Kényelmesen haladtunk a kolozsvári reptér fele, január elsején. A cél, hogy elérjem a Lufthansa frankfurti járatát, ahonnan majd egy másik gépre ülve 13 órai út után megérkezek Buenos Aires-be. Ha jól belegondolok ez a 13 óra nem is olyan hosszú. Jó esetben Budapestre is ennyit mentünk a kilencvenes években. De voltak 24 órás utak is, ha a határnál a kommunizmusból ránk maradt őrök úgy döntöttek, hogy itt az ideje emlékeztetni a “poport”, hogy a határon minden úgy történik mint a régi “szép” időkben.

Bár az indulás időpontja sokatmondónak tűnik, és ezt több ismerősöm meg is jegyezte, lényegében a túlszervezés eredménye. Annyit nézegettem, hogy mikor, és pontosan hova a legolcsóbb repülni, hogy a nézegetéssel maradtam, és január elsejét leszámítva mind elfogytak a számomra elérhető jegyek. Maradt tehát az év első napja ami azért mégis csak stílusos indulási időpont még ha a véletlen eredménye is ☺.

Kolozsváron sűrű köd fogadott. Leparkoltuk a Golfot, kivettem a 2 hátizsákot és beléptünk a terminálra. Mivel volt még egy fél óra amíg leadhattam a nagy hátizsákot, mondtam Miskának hogy nyugodtan mehet, kivárom egyedül. Maradt. Beszélgettünk egy keveset aztán a szokásosnál hosszabban elbúcsúztunk. Hosszasan néztem utána aztán beálltam sorba, hogy elintézzem a csomag leadást.

Rég nem volt ilyen leszállásban részem. Frankfurt felett esett mintha dézsából öntötték volna, és úgy dobálta a szél ezt a szárnyas konzervdobozt, mintha papír sárkány lenne. Rápillantottam a hátam mögött ülő utaskísérőre, de úgy olvasott tovább a Kindle-ből mintha a megyei könyvtárban lenne, és nem viharban leszállás közben. Nagy baj nem lehet gondoltam. Nem is volt és bár kissé durván, de biztonságban leszálltunk.
Volt körülbelül két és fél órám a Buenos Aires-i beszállásig.

...

De ezt most muszáj megcsinálnom. Nehéz leírni hogy miért. Talán pont azért hogy rájöjjek mi az ami igazán fontos számomra. Hogy megnyugodjak, tisztán lássak. És ezt a legjobb egyedül csinálni. Persze mehettem volna valamivel közelebb és nem 15 ezer km távolságra. De ide mindig is elakartam jutni. Nem föltétlenül egyedül, de ha már a véletlen így hozta akár egyedül is. Majd nem személyesen, hanem így az interneten keresztül osztom meg az élményeket, és így több embert is elérek.

A telefonbeszélgetések után vettem egy fülhallgatót, bedobtam egy sandwich-et, leültem megírni az első bejegyzésem és vártam hogy induljunk.

39H. Ezen a széken fogom tölteni a következő 13 órát. Bár valamivel kényelmesebb, mint a fapados járatok székei, de pihenő alvásra nem kimondottan alkalmas. Ha nem tudok aludni, majd írok vagy filmet nézek. Egy középkorú, teljesen átlagos, Argentin házaspár mellett kaptam helyet, akik egymással se nagyon beszéltek, így meg se próbálkoztam szóba elegyedni velük. Lesz majd elég alkalom, hogy gyakoroljam a spanyolt. Különben is inkább írni volt kedvem vagy egy C kategóriás filmet nézni. A felszállás simán ment és amint elértük az utazó magasságot hozták is a vacsorát. Körülbelül 2 hónapja eldöntöttem, hogy kevesebb húst fogok ezentúl enni, így ahol csak lehet a vegetáriánus opciót választom. Mire a felszolgálás elért hozzám, már csak csirke maradt. Na nem baj, jobb, ha megszokom, hogy Argentínában az asado (sült) országában, sőt az egész Dél-Amerikában a vegetáriánusi életmódot elkezdeni elég őrült vállalkozás. Kiválasztottam egy filmet de 20 perc után meguntam és inkább a bloggal foglalkoztam. Aztán elálmosodtam, Lufthansa régi kopott takarójába bebugyoláltam minden fázni készülő testrészem, bedugtam a füldugót és lassan elaludtam.