2018. január 13.

Amikor a tizedik autó is úgy hajtott el mellettem, hogy a sofőr rám se nézett, úgy döntöttem hogy ebből elég. Zuhogó esőben bandukoltam a két hátizsákommal a Tierra del Fuego nemzeti park fele vezető úton, abban reménykedve, hogy valaki csak felvesz útközben. De a két hátizsák látványa, egy ázott, középkorú, borostás férfin, nem nyerte el a tetszését az arra autókázóknak, és nem hogy megálltak volna felvenni, hanem egyenesen begyorsítottak. amint megláttak. Még haboztam egy keveset, aztán visszafordultam a város fele. Az eredeti tervem az volt, hogy elgyalogolok a nemzeti parkig, ott sátrazom egyet, aztán másnap este visszamegyek a varosba, egy a központhoz közelebbi hostelbe, amit előző nap lefoglaltam. Bár Pablonál egész jó volt, túl macerás lett volna várni minden alkalommal ahányszor valahova menni szerettem volna.
Csak ezzel a mocsok idővel nem számoltam. Öregszem, gondoltam, amint hátat fordítva a nemzeti park erdeinek, elindultam megkeresni a hostelt. Régebb egy kis eső és csekély 19 km nem tántorított el ilyen hamar.
Egy jó óra után estem be a hátizsákjaimmal a recepció ajtaján. Nem volt gond, hogy egy nappal hamarabb jöttem, volt elég hely a szállóban. Miután kipakoltam, kimentem az ebédlőbe felmelegedni egy kicsit. Nem telt bele öt perc és egy német fiúval (Sebastian), illetve egy belga lánnyal (Marine) tervezgettük közösen a következő napokat. Mivel aznap jóformán, azon kívül, hogy jól megáztam és megfagytam nem csináltam semmit, elhatároztam, hogy legalább kimegyek, eszek egy finom királyrákot. Ushuaiában állítólag egész jól elkészítik.
Markus elhatározta, hogy velem tart, Marine-nal meg megegyeztünk, hogy holnap elmegyünk a nemzeti parkba.
A hostel többi lakói különben elég színes társaságot alkottak. Ott voltak a brazil motorosok, akik angolul nem tudtak, de mégis úgy viselkedtek, mint akik igen. Ott volt az argentin pár, akik között legalább húsz év korkülönbség volt a férfi javára. A húszas éveiben járó lánynak akkora bögyei voltak, és úgy kipakolta őket, hogy nem csak az én szemeimet, hanem még a Marinet is kiverte. Igaz én szeretem, ha ilyesmivel kiverik a szemem, ő már kevésbé volt ennyire elragadtatva a látványtól. Aztán ott volt az alkoholista izraeli, a német egyetemisták kisebb hadserege, egy fiatal lengyel pár, a hatvanas éveiben járó argentin és mi hárman. Mondtam is frissen szerzett társaimnak, hogy ez minden, csak nem diákszállás.

Sebastiannal kinéztünk egy jónak tűnő éttermet a TripAdvisor-on, és jó idejében kimentünk hiszen az a hír járta, hogy másképp nem lehet helyet kapni. Egy jó félórával nyitás előtt már gyülekeztek az emberek az ajtó előtt. Rossznak, csak nem lehet rossz, ha ennyien vannak, jegyezte meg Sebastian. Szerintem a sorban már többen voltak, mint ahány férőhelyes volt a kis étterem, aminek ablakában nagy akváriumokban ott úszkáltak a hatalmas rákok. Nagy részük 20 percen belül már valakinek a tányérán végzi, gondoltam szomorúan. Két napja nem ettem húst az új fogadalmam miatt (kevesebb húsfogyasztás), egy rák csak belefér morfondíroztam, és inkább a kikötőt kezdtem bámulni, mint leendő, még élő vacsorámat.
Nyitás után aztán verték le egymást az éhes turisták, hogy asztalhoz üljenek végre. Egész jó helyet kaptunk és rendeltünk egy kétszemélyes adagot, ami lényegében egy egész rák volt. Melléje kaptunk két szem rizst, és három levél salátát "köretnek". Hogy jobban csússzon, rendeltünk egy üveg Chardonnay-t és nekiláttunk a kikészített ollókkal, a boncoláshoz. A ráknak lényegében a lábain kívül nincs mit enni, így mindkettőnknek jutott fejenként 4 láb amit viszonylag gyorsan megettünk.
Hogy a végén megérte-e két napi kajára szánt összeget kiadni egy túlméretezett garnélákért, arról megoszlottak a vélemények, de a tény hogy a világ végén ettünk egy finom vacsorát. Ha maga a rák nem is ért ennyit, az élmény mindenképpen igen.

A vacsora	Jóllakottan