2018. január 3.

Amikor megláttam, hogy vagy 150 ember ácsorog szép sorban az oltó központ előtt, az első gondolatom az volt, hogy biztosan rossz helyre jöttem. Valószínűtlen, hogy ennyi ember pont most oltaná be magát, főleg hogy sárgaláz veszély Argentínában csak a Brazíliával határos Corrientes és Misiones tartományokban van. Miután két embert is megkérdeztem, kiderült, hogy biza egytől egyig itt mindenki azért áll. Legtöbbje fiatal, de kisgyerekes családok is akadtak bőven a kígyózó sorban. Elég kedvtelenül álltam be a sor végére. Nem segített közérzetemen hogy a "klinika" egy, lényegében két konténerből kialakított, pléh (bádog) szerkezet volt, ráadásul egy híd alatt két forgalmas úttal körülvéve. Legalább graffitik vannak a közeli falakon. 

A klinika.	Hogy ne unatkozzunk sorbanállás közben.

 De miért is intézem én itt az ilyesmit és nem otthon mint minden normális ember? Ennek egyszerű oka, hogy Vásárhelyen egyetlen doktornő van, aki oltást tud szerezni, beolt és sárga könyvecskét is ad. Utóbbi előfeltétele a Bolíviai határátkelésnek, amit semmiképpen nem hagynák ki. A probléma az volt, hogy amikor otthon érdeklődni kezdtem oltás ügyben mindenki, aki jártas volt a dologban csak annyit mondott, hogy csak épp ahhoz a doktornőhöz ne menje,k aki ezt monopoljog alapon intézi, jó drágán. Na, ez egy akkora 22-es csapdája volt, hogy nem sokat tudtam mit kezdeni vele, így előkerült a Google és gyanús fórumokon próbáltam kinyomozni, hogy mi a legjobb opció.

Már, már majdnem feladtam a sorba állást, de észrevettem, hogy még mindig szállingóznak az emberek és szótlanul beállnak mögém. Ezek szerint megéri kivárni a sorod, gondoltam. Körülbelül még 250 ember állt be a hátam mögé. A sor vége már alig látszott, de az én figyelmemet lekötötte a közvetlen hátam mögé beálló két argentin szépség. Máris sokkal jobb kedvem támadt.

Kinyitott a konténer, és egy hivatalnok sorszámokat osztogatva elkérte mindenkinek az igazolványát. Egy kissé vonakodva, de csak odaadtam az útlevelem, és helyébe kaptam egy cetlit amin nagy fekete betűkkel írta hogy 46. Nem értettem hogy miért 46 hiszen legalább 150-en voltak előttem. Annyival maradtam, hogy ez biztos valami Argentin rendszer, amit én nem értek.

Cetliosztás után elkezdődött amit én egyszerűen csak csodának tudnék leírni. Ilyet otthon a legjobb kórházban se láttam, nemhogy egy ilyen klinikának alig nevezhető helyen.

A számok kiosztása után 50-esével beengedték a konténerbe a népet, akik szép sorban helyet is foglaltak. Végig hallgatták az ügyeletes orvost, amint elmeséli, hogy mire lehet számítani oltás után. Ennek úgy felét értettem, amikor 50-ed magammal és is sorra kerültem. Remélhetőleg a fontosabbik felét. A doktorbácsi beszéde után mindenkit egyesével szólítottak, visszaadták az útlevelet, az előre kitöltött sárga igazolást (én semmit nem kellet kitöltsek!), és már mehettél is megkapni az oltást. Nyitástól számítva körülbelül másfél óra alatt kerültem tű közelbe. Ez kevesebb, mint másfél perc személyenként. Német típusú szervezés Argentínában, ráadásul egy konténer-klinikán, és mindezért senki nem fizet semmit, engem is beleértve. Kevés eset van amikor jókedvél jövök ki egy klinikáról, de ez azon kevés esetek egyike volt. Valahogy így kéne ezt csinálni otthon is. De az is lehet, hogy így van, csak én nem voltam soha egy oltóközpontban.

Jöhetett a másik fontos dolog, éspedig az Argentin telefonkártya beszerzése. Külföldieknek ilyet az egész városban csak egy helyen adnak. Legalább is annál a szolgáltatónál aminek a legnagyobb az esélye hogy Pátagóniabán működni is fog. Ez viszonylag eseménymentesen ment, leszámítva azt a teljesen betépett fickót ,aki az én ügyemet intézte. A mellette levő kollégája is nagyon furán viselkedett, csak feltételezni tudtam, hogy együtt szívtak valamit unalmukban.

Az oltás és telefonkártya miatt elég nagy távolságot kellett megtegyek, és közben 2-3 parkon is áttébláboltam a 33 fokos melegben. Na, ha van valami, amit hazavinnék Buenos Airesből azok a parkok. Hatalmas fák, amelyek még nem hallottak a vásárhelyi "toaletálás-i" módszerről, és amelyek ágai között számomra ismeretlen madarak százai csiripelnek. "Szeretett" polgármesterünk biztosan úgy érezné magát, mint a dzsungelben és rögtön el is indítana egy "toaletálási" hadjáratot. Csakhogy kéne vagy 2 életév neki, hogy sikerrel járjon, annyi a park és a "toaletálatlan" fa. Be kell szerezzek egy fa és egy madár határozót, futott át a gondolat az agyamon. Túl érdekes itt minden, jó lenne nem csak tudatlanul bámészkodni. 

Ficus macrophylla - ezt lehetne toaletálni egy hétig is.

A késő délután nyugisan telt el. Kávéztam egyet, sétáltam egy kicsit aztán lefeküdtem.

Nyugodtan aludtam el, nem is sejtve, hogy reggel eddigi rövid utam legnagyobb ijedségében lesz részem.

U.I: Azért szükölködik a blog fotókban, mert egy 500 KB-os kép feltöltése egy fél órát tart. A család és barátokon kivűl most már az internet is hiányzik.